Mindannyian ismerünk olyan felnőtt férfit, aki élete legnagyobb csalódásaként emlegeti, hogy gyerekkorában nem kapott lábbal hajtható, pedálos Moszkvicsot. Én olyat is ismerek, aki ezt a lelki sérülést azzal orvosolta, hogy vett a gyerekének egyet kétszázezer forintért, egy év alatt felújította (még százezer forint, plusz a munkaórák), mindenkinek elmondta, hogy az ő fia bezzeg Mocskviccsal fog furikázni, majd amikor kész lett a nagy mű, nem engedte beleülni a gyereket, nehogy a kis Rontó Pál tönkretegye. Olyan anyuka is akad az ismerőseim között, aki a legdrágább Barbie babát is megveszi a lányának, de a saját, egyszerű Barbie-ját, amit a szülei vásároltak neki a dollárboltban 1986 karácsonyán, egy dobozban rejtegeti a gardróbban. A játékok gyerekkorunk idilli hangulatát idézik fel, nem csoda, hogy mindannyian megőrzünk egy-egy régi kedvencet, legyen az mackó, baba vagy kisautó. És mindenki azonnal meg tudja mondani, mi az, amit nem kapott meg, pedig nagyon vágyott rá. Én Moncsicsit, így az első adandó alkalommal vettem is egyet Ausztriában a lányomnak, és egész hazaúton ringattam, meg nézegettem, hogyan nyitja-csukja a szemét. Csodálatos hat óra volt. Valószínűleg ez a két egymás mellett élő érzés – a régi kedvencek iránti hűség és az áhított portéka utáni csillapíthatatlan vágy – az, ami hihetetlen magasságokba tornázta a hatvanas évektől gyártott játékok árát.
Szenvedély vagy befektetés?
A gazdasági oldalak laikusokat segítő cikkeiben egyre gyakrabban tanácsolják, hogy aki szeretné a megtakarított pénzét értékálló tárgyba fektetni, az vegyen játékot. A nemzetközi aukciós weboldalakat böngészve azonban hamar kiderül, mire költenek azok, akik egy Moncsicsinél vagy Moszkvicsnál nagyobb léptékben gondolkodnak. Vehetnek például kétmilliárd forintért komplett első kiadású Pokémon-kártya-gyűjteményt, hétmillióért Jawa figurát a Csillagok háborújából, hatmillióért hátborzongató Bearbrick Rabbit Wolfot, vagyis egy figurát, ami egyszerre szőrös nyúl és műanyag farkas. Aki ezeken az oldalakon bogarászni kezd, készüljön fel, hogy feneketlen kútba esik, és egyesével fogja kitépni az összes hajszálát, amiért a régi aerobik-Barbie-t leselejtezte, mert most negyvenezer forintot érne, és csak bizakodhat, hogy a mozgatható létrás tűzoltó-matchbox, amit pár éve elajándékozott, nem valami ritka fajta volt.
A játékok befektetésként való gyűjtésébe nem szabad felkészületlenül fejest ugrani, jó becsüs módjára bele kell ásnunk magunkat a termékek történetébe, és figyelni, mi pörög a piacon. Általánosságban elmondható, hogy a sértetlen, soha nem használt, még dobozos darabok a legkelendőbbek, vagyis azok, amelyek nem töltötték be funkciójukat, mert nem játszott velük senki. Ez kicsit szomorú, ugyanakkor vigasztaló lehet, hogy a már használt, de jó állapotú, megkímélt játékokra is van kereslet, mert akad olyan, aki felnőttként is szívesen eljátssza Darth Vader és Luke Skywalker közös jeleneteit a Csillagok háborújából két szépen megmunkált figurával. A több elemből álló játékok – például Legók, Polly Pocketek, társasjátékok – árát megsokszorozza, ha a készlet teljes, vagyis megvan az összes elem, figura, a leírás és a doboz. A limitált kiadásokra és a különleges darabokra nagyobb a kereslet, itt is ugyanaz az elv érvényesül, mint a bélyegeknél: minél kevesebb van belőle, annál többet ér. A szakértők szerint a régi játékokkal kapcsolatban fontos szem előtt tartani, hogy a piac kicsit olyan, mint a tőzsde: nehezen megjósolható, hogy ami ma jó befektetés, holnap érdekel-e bárkit. Éppen ezért azt javasolják, hogy olyan játékokat gyűjtsünk, amelyeket szeretünk, így szívesen vadásszuk őket, és örömmel tölt el a birtoklásuk.
