Szerda este tanácstalanul meredek a mobilom kijelzőjére. Húszas éveik végén járó barátaim között alig akad, akit egy órán belül a belvárosba csábíthatok egy pohár borra és egy jó beszélgetésre. Közülük már többen kiköltöztek Budapestről. Van, aki az anyaság küszöbén vágyott vidéken élő családja közelségére, más erdők-mezők közt képzelte el a jövőjét.

Nemcsak az egyéni tapasztalat, a KSH adatai is a dezurbanizációs tendenciát támasztják alá. A főváros a kilencvenes évekig mágnesként vonzotta az egyetemistákat és a pályakezdőket, azóta azonban egyre csökken Budapest lakossága, harminc év alatt 260 ezer fővel lettünk kevesebben. Ráadásul az elmúlt években a járványhelyzet, a kormány családtámogatási intézkedései és a távmunka térhódítása is vonzóbbá tette a vidéki életet.

Félreteszem a telefonom. Égetőbb kérdések foglalkoztatnak annál, mintsem melyik ismerősömet csörgethetem meg. Vajon kik azok, akik mégis teljes szívvel döntenek Budapest mellett mind a mai napig?

Kávéház a cuki nénikhez

–  Minket itt úgy hívnak, hogy a cuki nénik – nevet Mari. A hosszanti csíkos tapéta, az ovális dohányzóasztalra terített csipketerítő a századelő hangulatát idézi a Paulay Ede utcai kávézóban, ahol a hetvenes éveikbe lépő barátnők minden szerda este összegyűlnek. Bizony, rátaláltam a társaságra, amellyel eltölthetek egy kellemes hétköznap estét a belvárosban.

–  Az utcába járunk tornászni, utána ide jövünk beszélgetni – mondja Beatrix, és a talpas poharak köré telepedett csapat felé bök. A baráti kör a nyolcvanas években alakult, Budapest valaha volt legzsúfoltabb időszakában, ekkor több mint kétmillió lakója volt városnak.

Abbázia, Savoy, Buda Gyöngye – sorolják a hölgyek fiatalságuk kedvelt szórakozóhelyeit.

–  Esténként Ági barátnőmmel eljártunk otthonról, a Royalba is beültünk – meséli Judit. – Nem volt pénzünk, ezért az asztalra kikészített kenyeret ettük, megszórtuk sóval meg paprikával, közben mindent kitárgyaltunk.

–  Akkoriban nagy társasági életet éltünk – mondja Eszter. – Házibulikat is tartottunk. Táncoltunk, beszélgettünk, zálogosdit játszottunk. A zálogot különböző feladatokkal lehetett kiváltani.

–  Például meg kellett csókolni valakit – kuncog Mari.

A barátnők a mai napig kihasználják a nagyváros nyújtotta lehetőségeket, moziba, színházba járnak. Eszteren és Krisztinán kívül mindegyikük tősgyökeres budapesti. 

–  Azonnal otthon éreztem magam Pesten, rettenetesen vonzott a pezsgése – mondja Krisztina, aki az egyetem miatt érkezett annak idején Balatonfüredről a fővárosba.

Kérdezem őket, gondoltak-e valaha arra, hogy vidékre költözzenek. Mind a fejüket rázzák. Azt mondják, a város iránt érzett múlhatatlan szeretetüket az élénk kulturális életen túl Budapest szépségétől sem lehet elválasztani.

–  Ha végigmegyek a pesti rakparton, és átnézek a túloldalra – mosolyodik el Edit –, azt gondolom, megunhatatlan a látvány, igazi csoda.