Igaza volt Bóta Lászlónak, a pesti bölcsészkar közkedvelt tanárának, amikor imamalomként ismételgette: „Gyerekek, ne csak nézzetek, lássatok is!” Mert bizony sokszor néztem már a szépséges somogyi megyeszékhelyet – olvasótalálkozók, színházlátogatások előtt, vagy gyerekkoromban, a szüleimmel –, de csak most láttam először, egy napfényes, hideg márciusi hétvégén. Lám, mennyi a behoznivalónk, ha alaposan akarjuk ismerni e kicsi, kilencvenháromezer négyzetkilométernyi világot!
Rippl-Rónai József nyomában
Sokszor jártam Rómában, egy kicsit éltem is ott, tehát tudom, az ókori világbirodalom szíve messze túlnövi új szerelmemet, Kaposvárt. Csakhogy a magyar város színei, illata, múltja, kultúrája, gondosan karbantartott épületeinek eleganciája, a megyeszékhelyet körülölelő dimbes-dombos Zselic érintetlen természeti szépsége és a városlakók kedvessége egyedivé teszi Somogyország fővárosát. Már akkor rájöttem, remek ötlet volt a férjemtől, hogy a márciusi névnapomra egy kaposvári hétvégével ajándékozott meg, amikor rám mosolygott a város központjában található Hotel Dorottya portása. Kedves, fiatal hölgy volt, s valószínűleg nem értette, miért bámészkodom úgy, mintha először járnék szállodában. Pedig a válasz egyszerű. Készültem, ahogy illik, tehát tudtam, hogy az elegáns szálló 1910 és 1911 között épült – eredetileg Turul névre hallgatott –, és az általam nagyon szeretett szecesszió mintapéldánya. Különleges díszítései, a hajlékony indák és virágok Borovitz Imre műköves- és kőfaragómester rendkívüli tehetségét bizonyítják. Nem véletlen, hogy a 20. század elején nagybirtokosok és módos polgárok találkozóhelye volt a szálló. A földszinten – ahol mi is reggelizünk 2022-ben – kávézót és biliárdtermet üzemeltettek száz évvel ezelőtt, rendszeres vendég volt itt Kaposvár híres festőművésze, Rippl-Rónai József, aki kiállítást is rendezett a szállodában, testvére, Rippl-Rónai Ödön pedig művészasztallal várta a barátait az étteremben. Megfordult itt Áprily Lajos, Kassák Lajos, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, és sokszor szórakoztatta a vendégeket a világhírű cigányzenész, Barcza József. A szocializmus idején Béke szálló névre hallgatott a fokozatosan lepukkanó, jobb sorsra érdemes épület, ám napjainkra újjávarázsolták, és a szálloda gyönyörű tükörtermében tartják a Dorottya-bálokat. Mindennek ismeretében bámészkodtam elragadtatva, s amikor észrevettem, hogy stílusosan berendezett szobánk erkélyéről rálátok a Fő utca szecessziós palotáira, úgy éreztem, mintha királyi lakosztályban lennék.
Mert bizony Kaposváron győztesnek kiálthatjuk ki a szecessziót, és tisztelet illeti mindazokat, akik gondoskodtak-gondoskodnak az épületek felújításáról, karbantartásáról. Néhány a legszebbek közül: a Fő utca szinte minden épülete, köztük az Anker-ház 1913-ból, a Szivárvány Kultúrpalota az 1920-as évekből, a Somogyi Sportmúzeum egykori épülete 1900-ból, és még sorolhatnám. Akinek élményt jelentenek a különleges kapuzatok, homlokzatok, erkélyek, a hullámvonalakkal teli, áradó formák, amelyek a túlburjánzó, szabad természetre emlékeztetnek, és úgy szereti a tornyokat meg a furcsa építészeti megoldásokat, mint magam, az nem hagyhatja ki az Ady Endre utcát a Vidor-palotával, de a Bajcsy Zsilinszky utcában is talál látnivalót. A város egyedi arculata elsősorban a kiegyezéstől az első világháborúig alakult ki – ekkor szerettem volna élni, hiszen béke volt, és fejlődés! –, ebben fontos szerepet játszott a vasút, a csatornázás, a villanyvilágítás, a makadám burkolatú utak és az új anyagok (acél, kerámia, vasbeton) felhasználásával készült lakóházak és középületek.
