A tizenkilencedik század közepén Pécsett Zsolnay Miklós a város jelentős polgára volt. Nagy üzletet vitt a Széchenyi téren, szőnyegtől a bútoron át lámpákig árult mindent. Azt tervezte, hogy mind az öt fiát szépen elindítja az életben, aztán boldoguljanak maguktól. Ignácnak például megvett egy fazekasmanufaktúrát, és az eszközökkel együtt a mai Zsolnay-gyár területére szállíttatta. Másik fia, a negyvennyolcas nemzetőr Vilmos átvette az apja üzletét, ahol korábban segédként dolgozott, és még sikeresebbé tette. Szorgalma és nyitottsága meghozta az eredményt, mert hamarosan új áruházat építhetett. Olyan üveges passzázzsal kötötte össze az új és a régi épületet, amilyen Nagyváradon van, vagy a budapesti Párisi udvarban. Gázvilágítást vezetett be, és nemzetközi forgalmat bonyolított. Beleszeretett egy, az édesanyjával vásárolni betérő fiatal hölgybe, bizonyos Bell Terézbe, és feleségül vette.
Az évek során Vilmos gyakran segítette ki kisebb-nagyobb pénzzavarokból a bátyját, majd végleg átvette tőle a céget. Művészi érzéke, alkotókedve mindig is volt, gyerekkorától kezdve valamennyi szabadidejét festéssel, rajzolással töltötte. De az új vállalkozáshoz nemcsak ezekre volt szüksége. Elmúlt negyvenéves, amikor belevetette magát a kémia, az égetés, a nyersanyagok, a technológiák megismerésébe, mert bármivel foglalkozott is, azt jól, sőt a legjobban akarta csinálni. Jobbat és többet, ezek lehettek volna a jelszavai. Figyelt az árura, és figyelt a világra is. Mire lenne szükség, hol van új terület, ahol megvethetné a lábát? Mi kellene ehhez…?
A kiegyezés utáni gazdasági fellendülésben kerámiára bőven volt igény. Az edényeken, dísztárgyakon, a háztartásban használatos tárgyakon túl csempék, csövek, szigetelő- és egészségügyi eszközök is készültek belőle. A gyár ambiciózus tulajdonosa jól látta, hogy ha hőálló és terhelhető anyagot sikerül előállítania, akkor az építőipar szereplőit is megrendelői közé sorolhatja. Így fejlesztette ki munkatársaival a pirogránitot, és ennek az anyagnak köszönhette, hogy belépett az építőipar területére is. Kültéri csempéi, díszítőelemei a kor minden fontosabb középületén láthatók, az Országházon, a Mátyás-templomon, az Operaházon, és Budapesten kívül Pozsonytól Marosvásárhelyen át Szabadkáig.
Ennél is jelentősebb találmány az eozin máz, amelynek titkát ma is őrzik a gyárban. Petrik Lajossal és Wartha Vincével együtt kísérletezték ki, és nevében a hajnal istennőjét, Éószt rejti, a fémes csillogás miatt.
Nem törékeny világhír
Zsolnay Vilmosé a tizenkilencedik század végére a monarchia legnagyobb kerámiaüzeme lett, összesen hétszázan dolgoztak benne. Nem ritkán egész családoknak nyújtott szakmát és megélhetést, például a majolikafestők bajor származású művezetőjének, Sterr Róbertnek, aki ötvennégy évig állt alkalmazásban, és nyolc gyermeke közül öt fiú is a Zsolnay-gyárban kereste a kenyerét. Nem csoda, hogy mindenki kíváncsi lett az üzemre, Ferenc József maga is látogatást tett, és jöttek sorban a főúri vendégek, hogy megismerjék a sikerembert és alkotását.
Tömegáru és egyedi művészeti darabok egyaránt készültek a pécsi helyszínen, hiszen Zsolnay a kor nagy képzőművészeivel és építészeivel dolgozott együtt. Közben ellátta a háztartásokat is míves, tartós és megfizethető tányérokkal, tálakkal, vázákkal, miegyébbel. Hosszú éveken át használták a Zsolnayban például a rózsaszín mázat, amelyről nemrég jelentetett meg gyönyörű könyvet a tárgyak gyűjtője, Winkler Barnabás. Nemcsak a kötetben, de a Zsolnay Kulturális Negyed területén is megnézhetjük ezeket a kancsókat, szappantartókat, kisebb-nagyobb bödönöket, felsorolni sem lehet, mi mindent, ami ebben a rózsaszínben pompázik. A szín lehetősége az ónmázban rejlik, az égetés bizonyos hőmérsékletén jelenik meg a tárgyak felületén. Mivel ezek a különleges színű tárgyak a gyár Vilmos haláláig tartó egész történetét fémjelzik, nagyon fontos dolgokról is árulkodnak. Még Ignác idejében kezdték készíteni őket, akkor még korongokon, és magától értetődő módon a paraszti kultúra formavilágából merítve. Később már sorozatgyártásban kerültek ki az üzemből, de akkor is volt rajtuk bőven egyedi, például a fülük, amelyet mindig kézzel formáltak meg. Így tulajdonképpen történetük a modern dizájn születését is magában hordozza, bemutatva, hogyan jelent meg a manufakturális tárgykészítés után a sorozatban gyártott, mégis művészien megformált tömegáru a gyárban és az otthonokban. Gyűjtőjük a könyvbemutatón azt is elmesélte, hogy bár az anyag rendkívül tartós, mégis képes arra, hogy pórusaiba szívja a zsírt vagy a szilvalekvárt, így ha például az edényeket kitesszük a napra, ki lehet deríteni, mit tárolt bennük az egykori háziasszony.
