Vámos Miklós kérdése:
Kedves Edina, régi mondás szerint háborúban hallgatnak a múzsák. Ugyanakkor az is tény, hogy a háború okozta fájdalmak, veszteségek és szorongások elég sok remekmű témájává váltak, nemcsak a huszadik században, hanem minden korban. Példának talán elég az Íliász, a Háború és béke vagy a Búcsú a fegyverektől. Mi a véleményed erről? Valamint: hogyan hat a jelenlegi tevékenységeidre az, hogy lőnek egy szomszédos országban, rémítően hatékony fegyverekkel? Záró kérdés: a háborúhoz képest elenyésző a súlya, de a magyar irodalomban is harc folyik, kettészakadt a szerzők közössége. Mire és kinek jó ez, nem értem. Szerinted mit tehetnénk egy fegyverszünet, netán a békekötés érdekében?
Szvoren Edina válasza:
Igen, háborúban hallgatnak a múzsák, de egyébként az a gyanúm, hogy békében sem azok beszélnek. Az biztos, hogy semmilyen előjelű izgatottságban, semmilyen természetű fegyverropogás közepette nem tudok írni, úgy vettem észre, hogy leginkább a külvilág iránti jámbor közöny állapota kedvez az írásnak.
Ezen az izgatottságon túl, ami történetesen az ukrajnai háború első hetében lehetetlenné tette, hogy az írásra figyeljek, azt hiszem, nem hat különösebben a háború az írásra, a munkáimra. Ezeknek a tapasztalatoknak, persze ezek nem az én tapasztalataim, inkább csak a félelmeim a háborútól, szóval ezeknek a tapasztalatoknak a felezési ideje jóval hosszabb, mint hogy valahogyan megjelenhetnének az írásaimban. Épp az általad említett könyvek is minimum évtizednyi, de akár évszázadnyi távolból néznek a háborúra, és felteszem, mindenféle békebeli élményanyagra. Ami picit ellentmond annak, hogy tapasztalatom szerint a mai olvasók többsége, de a szakma, a profi olvasó is egyre inkább mintha zsurnalisztikus erényeket várna el a prózai művektől (de akár a verstől is), a jelent a távolság helyett, az etikát az esztétika helyett. A helyes és a helytelen fogalmait az ábrázolás szabadsága – a tágra nyitott szem erkölcsökön túli képességei – helyett.
Az is igaz, hogy egy háború, ha mondhatom így, épp elég muníciót szolgáltathat az írói beállítódásomhoz – és sok más író beállítódásához –, ami a világ dolgaira egyébként is a megfosztottság, az elfecsérelt idő és a hiábavalóság tapasztalatán keresztül szeretne nézni. Ennek van ugyanis dinamikája, ennek van időbeli kiterjedése, feszültsége. Ez képes élére állítani egy emberi sorsot. Szóval ebben az értelemben a háború a jobbfajta háborús prózában sem téma, hanem látásmód, egy dramaturgiailag működőképes sűrítménye Vannak és Nincsnek. A háborús prózáról nekem éppen ezért inkább Mészöly Miklós jut eszembe, nem annyira az általad említett évszázados klasszikusok. Heinrich Böll egyes írásai. Vagy legutóbb Danyi Zoltán regénye, különösen az első fele.
