Sokat foglalkozol idősödő szüleiddel, ugyanakkor a gyerekeiddel is: megérkeztél a „szendvicsgeneráció” tagjai közé. Hogy oldod meg?

Nem könnyű, hiszen a szüleim is egyre inkább segítségre szorulnak. Most már nem anyagi jellegűre – mint mondjuk húsz évvel ezelőtt –, hanem egészségügyi szempontból. Én foglalok nekik időpontot az orvoshoz, aztán el is viszem őket a vizsgálatokra, bevásárolok, speciális ételt rendelek.

De nálunk régóta kicsit fordított volt a sorrend. Korábban ebből egy időre kijöttem: nagyon komoly határokat húztam meg, amikor nekem is lettek gyerekeim, mert onnantól kezdve róluk is gondoskodnom kellett. Úgyhogy leültem a szüleimmel, eladtuk a családi házat, Budapestre költöztek, hogy legyen munkájuk, és kértem őket, oldják meg, segítsenek egymásnak, mert most nem tudok úgy jelen lenni, mint előtte. Nem volt könnyű helyzet. Apukám alkoholizmusa és az azzal vívott harca rettentően nehéz családi helyzeteket szült, ami anyukám lelkiállapotára is kihatott. De sosem fordítottam hátat a nehéz helyzeteknek, főleg nem fogom ezt a szüleimmel megtenni. Ettől persze elképesztően hullámzó volt a kapcsolatom velük, viszont egyértelmű, hogy gondoskodni fogok róluk.

Mennyire nehéz ennyi helyen megfelelni?

Eléggé. Éppen ma és tegnap reggel éreztem ennek erőteljes nyomását. Hogy egyszerűen nem tudom ezt a rengeteg mindent megoldani és összefésülni. A Covid, a háború bizonytalanságot szült bennem a gyermekeim jövőjét illetően. Közben jön a nyár, a táborok a gyerekeknek, és meg kell szerveznem, hogy mindenki oda menjen, ahová éppen szeretne, és minden egybevágjon a családi programok időpontjaival, a nagyok apukájukkal töltött idejével. Van egy életünk, szeretnék boldog gyerekeket nevelni, és közben nyomaszt, ami a világban zajlik.

A szervezésre találták fel a telefonos naptárat…

Nem mindig használok ilyeneket: mindent fejben tartok, és logisztikázom, merthogy gyorsan változnak a programok. Lemondják a lányom táncfellépését, utána bejön a fiamnak egy másik meccs, vagy éppen kimegy a bokája, akkor ugrik az egész. Mindenki, akinek gyereke van, pontosan tudja, hogy képtelenség szabályszerűen élni az életünket, állandó újratervezés van. Miközben nagyon szeretem a stabilitást; mérlegként iszonyú vágyat érzek rá. Mindemellett szeretem a spontaneitást is. Imádtam régen beülni a gyerekekkel az autóba, és lehúzni Olaszországba, vagy suli után azt mondtam nekik, ma nem megyünk a matekkorrepetálásra, inkább szánkózunk vagy virágot szedünk Dobogókőn. Ezek megszűntek. Egyrészt a Covid következtében, másrészt pedig sokszor érzem azt a háború miatt, hogy nem engedhetek meg magunknak önfeledt élményeket.

Ha mások szenvednek, ciki jól érezned magad?

Igen, ez néha bevillan. Közben arra is rájöttem, hogy ezt a gyerekeimre nem tolhatom rá, úgyhogy extra adag meditációt kezdtem el végezni, nem csak reggel. Ez mindig segít rendezni a gondolataimat, és rájövök, hogy nem büntethetem magam, a családom. Nem vehetek el a gyerekeimtől emlékeket, értékeket, élményeket.

Ezután természetesen átestem a ló másik oldalára: akkor jöjjenek az extra élmények, minden héten színházba mentünk, meg a lányommal valami csajos programra. Azt érzem, minden most kezd beállni a normális kerékvágásba, és megtaláltam az egyensúlyt. Persze, bánt a háború, bánt a létezése és a jelenléte. Minden kidobott falatnál eszembe jut, hogy valahol a világ egy másik pontján mennyire örülnének a száraz kiflicsücsöknek vagy a pohár alján maradt kakaónak. De ezt sem tolhatom a gyerekeimre. Nem kelthetek bennük lelkiismeret-furdalást, mert jobb helyre születtek, másképp szocializálódtak. Próbálok kis burkot vonni magunk köré, hogy családilag jól érezzük magunkat.

Érdekes az Instagram-oldalad. Megy a klasszikus influenszerkedés – krémek, fehérneműk satöbbi –, de minden második poszt meg arról szól, hogy segítesz a menekülteken, és erre biztatsz másokat is.

Mindig is érzékeny voltam szociálisan, és minden hasonló helyen megjelentem – legfeljebb nem posztoltam róla. Azt gondoltam, nem az Instára való. Mégis olyan tömegeket mozgatott meg, hogy magam is meglepődtem. Sokkal inkább, mint amikor egy kis borsodi faluba levittünk kétautónyi játékot – mert az nem mindenkinek ütötte meg az ingerküszöbét.