Reggel nyolc óra. Zoli, te máskor ilyenkor már táncolsz?

Grecsó Zoltán: Nem, az e-mailjeimre válaszolok. Többnyire saját együttesem, a Willany Leó Improvizációs Táncszínház ügyeit intézem. Ezenkívül oktatok a táncművészeti egyetemen, innen éppen oda rohanok, és van egy műsorom az A38 Hajón, amelynek keretében mozgásművészeti szakemberekkel beszélgetek, ez a televízióban is látható. Különben meg a fellépéseimre készülök.

Krisztián, te ébren vagy már nyolckor? Az írók köztudottan éjjeli baglyok.

Grecsó Krisztián: Hajaj! Már javában készülődünk a bölcsődébe Hanna lányommal. Most jól kitoltam a feleségemmel, mert rámaradt a szokásos hatalmi harc, miszerint melyik ruhát, melyik cipőt vegye fel a lányunk, és Hanna folyton feltételeket szab. Számára a reggel nagy kaland, nekünk viszont izzasztó küzdelem, hogy időben megreggelizzen, fogat mosson, ruha kerüljön rá, amiben ki lehet vinni az utcára. Közben persze dalolunk meg táncolunk, ma is elénekeltük együtt a Debrecenbe kéne mennit, mielőtt elindultam.

És elkészültök időben?

G. K.: Nem. Mindig mi vagyunk az utolsók. Családi sors, az iskolába is mindig mi, a Grecsó fivérek értünk oda utoljára.

G. Z.: Engem minden reggel elkísért Jerry, a kutyánk, véletlenül magammal vittem, úgyhogy amikor odaértem, indulhattam is vissza.

Szegvári életképek. De jó! Az a hét év különbség, ami köztetek van, nem akadályozta meg, hogy igazából közötök legyen egymáshoz?

G. Z.: Hát játszani már ritkán tudtunk együtt. Inkább csak hétvégén…

G. K.: Rengeteget játszottam veled, ne hülyéskedj! Csak még kicsi voltál. Én ugye tizennégy éves koromban elkerültem gimnáziumba Csongrádra, és kollégista lettem. De amíg Zoli kisgyerek volt, ott voltam neki mindig. És igazából később is, csak már másképp. A hétköznapokból nyilván kiestem.

G. Z.: Ezért is tolódott el a kapcsolatunk inkább apa-fiú irányba. Édesapánk nem igazán látta el a szülői funkcióit, alkohol- és gyógyszerfüggősége időnként évekre kivonta a forgalomból, és ettől teljesen felborultak otthon a szerepek. Krisztián lett a családfő, ő járt a szülői értekezletekre, és ő kérte számon a házi feladataimat is. Tőle tartottam, nem a szüleimtől.

De hiszen még maga is gyerek volt!

G. K.: Nagy terhet jelentett, de mivel koravén, felelősségteljes gyerek voltam, nem is kerülhettem volna ki a feladatot. Édesanyánk álló nap dolgozott, hogy előteremtse nekünk a betevőt, meg hogy mi, gyerekek továbbtanulhassunk, az üvegházban palántázott, öntözött, szedte a termést, kemény fizikai munkát végzett. Kénytelen voltam átvenni tőle a szülői teendőket.

G. Z.: Ráadásul én viselkedészavaros gyerek voltam, túlmozgásos. A bátyám azonban végtelenül empatikusan bánt velem, és ettől sokat fejlődtek a konfliktuskezelési képességeim. Azért kezdtem táncolni is, hogy levezessem a feszültségemet, és ebben Krisztián mindig támogatott. Színész szerettem volna lenni, de a lelkem mélyén szorongtam attól, hogy nem tudok jól beszélni. Mégis felvettek a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára. Akkor meg azon szorongtam, meg tudok-e majd felelni az elvárásoknak. Ilyen szempontból Krisztiánnak könnyebb lehetett, mert számára egyértelmű volt, hogy író akar lenni. Én nehezebben találtam rá az utamra.

Krisztián egyik novellájából tudom, hogy édesapátok is tehetséges fiatalember volt. Szavalt, színjátszott, táncolt, mígnem beletört a paraszti munkába, és elkallódott. Józan pillanataiban azért tudta motiválni a fiait?

G. Z.: Bár én képtelen voltam komolyan venni apánkat, egy mondata örökre belém vésődött. Kettest vittem haza fizikából, mire ő a szarkasztikus humorával megjegyezte: ne aggódjak, úgyis rám marad az üvegház, hiszen a bátyám már híres író.

G. K.: Ez persze túlzás volt, hiszen csupán egy sovány kis verseskötetem jelent meg addigra, és elvégeztem egy tanítóképzőt. Enyhén szólva nem hevert a lábaim előtt a világ. De hát minden perspektíva kérdése. Amikor elvégeztem a főiskolát, volt egy rémületes pillanatom. Hirtelen ott álltam munka nélkül, haza kellett költöznöm Szegvárra, és beállni az üvegházba dolgozni, hogy legalább édesanyámnak segítsek. Könyörögtem a szüleimnek, nehogy átvegyék a behívó parancsot, hátha nyerek még egy-két hetet, és azalatt elintézhetem, hogy felvegyenek a szegedi egyetem előkészítőjére. Nem a katonaságtól féltem én, tudtam, hogy azt túlélném. Magamtól féltem. Hogy utána már nem lesz erőm egyetemre menni. Szerencsére felvettek a bölcsészkarra.