Tartok tőle, mindenkinek megvan az érzés, mikor a gyerekért időre oda kell érni, suliba, edzésre, különórára: a napi kapuzárási pánik.
Huh, gyorsan, ne megint az én gyerekem várjon ott egyedül, a suli kapujában, az uszoda előterében, a művház recepcióján, vajon a többi szülő hogy a viharba ér oda időben?! Már csak ezt az egy e-mailt küldöm el, még ezt az anyagot csatolom, jaj, muszáj visszahívni X-et még ma, és a francba, megint kicsúsztam az időből, nem foglaltam időpontot fogszabályzásra…
Az eszement kapkodásnak általában az a vége, hogy a macinacimban indulok el, fésülködés, smink nélkül. Szanaszét álló hajamon ül a filléres olvasószemüveg,a negyven-ötvenpluszos családanyák tiarája. A minap is épp így indultam el a Kisebbikért az uszodába, aki rendes, szabálykövető gyermek, idegbajt kap attól, hogy az anyja mindenhonnan elkésik. Mindig a lelkemre köti, anya, ne te érkezz megint utolsónak. Nem utolsónak érkezem, mert egy ismerős szülőtársat ügyesen megelőzök a bejáratnál, de a víz így is csorog rólam, a nap süt, a levegőben gyanús rovarzümmögés, sőt virágillat úszik az uszoda parkolójának virágágyásai felől, játszi, meleg szellő borzolja – feleslegesen –a hajamat. Létezik, gondolom kábán az egész napos szobafogságtól, gép előtt üléstől, létezik, hogy ez mára tavasz, a fenséges, a várva várt?
– Percek óta várok – szól rám feddőleg a Kisebbik, aki már felöltözve, hosszú haja megszárítva, copfba fogva, hogy csinálja, ő bezzeg milyen összeszedett, kire ütött?! Épp pakolja a jégvarázsos sporttáskába a cuccait, de sasszemmel felfedezem: hoppá, hol a sporttörölköződ, szívem?
– Nem tudom – mondja.
– Nem tudod? De hát abban szoktál kimenni a medencéhez.
– Igen – feleli szűkszavúan.
– Akkor biztos ott maradt, léci menj érte.
– Nem.
– Tessék?
– Nem megyek.
Ha a Kisebbik valamire nemet mond, akkor hat ökörrel sem lehet rávenni az igenre, csak egy perc,indulj, kezdem higgadtan, folytatom idegesen, dehajthatatlan. Tudod, hogy a szülők nem mehetnek be oda, ki van írva, mondom neki, most már jól felpaprikázva, erre csak megvonja a vállát, jesszus, már ő iskamaszodik?!
Akkor megyek én, döntöm el, ne, anya, ne, kiált még utánam, de engem már nem lehet megállítani. Eszem megáll, hogy ilyen piszlicsáré dolgon veszünk össze, végigcsattogok a folyosón, be a medencetérbe.Ott már nincs egy szülő sem, masírozok az állványok felé, ránézésre százezer darab egyforma törölköző lóg felakasztva, a szemem sarkából látom, hogy cirka három, nagydarab, edzőnek látszó férfi indul felém, de nem állok meg, a hajam lobog, a tűz még ég bennem, küldetésem van. És akkor, mintha a földből nőne ki, előttem terem, kis híján nekiütközöm. Káprázat.
Fiatal férfi a lányom úszóedzője. Zöld szeme van, szeplős, loboncos, vörös hajú, az a fajta kölyökképű, aki ötvenévesen is, amennyi én vagyok most, basszus, még mindig kölyökképű lesz. Sötétkék fürdőköpeny van rajta, hajából csepeg a víz. Az első szerelmemre hasonlít, vagy inkább Damian Lewisra, a Homeland sztárjára, az ellenállhatatlan Brody őrmesterre.
– Szia! Mit tehetek érted? – kérdi.
Állok ott földbe gyökerezett lábbal, égnek álló hajjal, meredek rá: mit is, mit is tehetnél?! És majdnem kicsúszik a számon:
– Könyörgöm, csak le ne vedd!
Azt a fürdőköpenyt. Te jószagú ég. Még csak az kéne, fiatalember fecskében, acélos hasizmokkal, széles vállakkal. Milyen simán letegezett, azannya! Lehetnék.
– Szia – felelem hát lazán, és érzem: épp húsz évet fiatalodom. – Csak a gyerek törülközőjéért jöttem.
Rácz Zsuzsa
