Szép. Ragyogó a mosolya, harmóniát árasztanak a mozdulatai, megnyugtató a hangja, pedig elképesztően sokat dolgozik. Előadásokra kérik fel a Fülöp-szigetektől az Egyesült Államokig, Izraeltől Bécsig. Öt saját GEM központot működtet férjével – négyet Budapesten, egyet Bécsben –, és kilenc tanulási centrum szakmai tanácsadását látja el: Dublinban, Debrecenben, Veszprémben, Sopronban, Győrben, Milánóban, a francia Blois-ban, Miskolcon és Szombathelyen is. Közben gyerekek ezreinek életébe hozza el a csodát ma már népes munkatársi csapatával, menthetetlennek tartott gyerekeket tanítanak meg beszélni, olvasni, írni. Enyhe értelmi fogyatékkal élő kicsiket juttatnak el teljesen ép tartományba, figyelemzavarral és autizmussal élő iskolások eredményes, sőt sikeres tanulását segítik elő. Évente körülbelül négyszáz magyar gyereknek biztosítanak hatékony terápiát, ami tíz esztendő alatt négyezer… Amikor a zuglói klinikai és kognitív központban letelepszünk egy tea mellé – a közeli termekben épp iskolai előkészítés folyik, továbbá beszédfogyatékossággal és mozgásproblémákkal küzdő gyerekekkel foglalkoznak a munkatársai –, Krisztina beismeri, kicsit fáradt. Ám gyorsan felragyog a mosolya, mert hallja, hogy megérkezett a férje, Bohács Zoltán, akivel együtt hozta létre e segítő birodalmat. Ő bölcsészkart is végzett közgazdászként tanul most pszichoterápiát Bécsben, hogy még eredményesebben segíthesse felesége munkáját.
Ugyan, anyuka, majd kinövi!
Ha visszatekerjük az idő kerekét bő húsz évvel, boldog Krisztinát látunk Szegeden. Angol-magyar szakon diplomázott, majd férjhez ment Zoltánhoz, aki tanársegéd a bölcsészkaron, s amikor 1998-ban, huszonnégy évesen megszülte a kisfiukat, úgy érezte, révbe ért.
– Temetőben és kocsmában nőttem fel egy kis faluban, Pálmonostorán – meséli nevetve. – Édesapám sírköveket faragott, anyukám kocsmáros volt. Gyakran írtam leckét a kocsmában, szerettek az emberek. És nagyon szerettek a szüleim is, bár emlékszem, már kiskoromban átvillant rajtam, akkor kerülhetek el innen, ha jól tanulok. Tehát kitűnő voltam, még a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium angol tagozatos osztályában is. Diplomázás után elvégeztem a tolmácsképzőt, nekikezdtem a doktori iskolának nyelvészetből, üzleti angolt is tanítottam, ám Marcika érkezése feje tetejére állította az életemet. Neki köszönhetem a tudományos karrieremet! Mindent.
A kisfiú gyönyörű volt, mégis furcsa. Nem tudott szopni, állandóan sírt, késleltetve fejlődött a mozgása, a fiatal szülőkben nőtt a feszültség: valami nincs rendben. – Én már hat hónapos korában cipeltem neurológushoz, aki ezt mondta: „Ugyan, anyuka, kinövi! Ez az első gyermeke…!” Bárkihez fordultam, ezt hallottam. Néha megőrültem ettől, máskor megnyugodtam. Hiszen tolja ki a tudat a rosszat, mert elviselhetetlen fájdalmat okozna a bizonyosság. Tehát tagadod, tagadod, aztán hajnalban elborít a kétely: „Istenem, valami mégsem stimmel!” Aztán napközben ismét hárítasz, mert lehetetlen, hogy gond legyen a gyermekeddel. Bejártam ezt a nehéz utat, ismerem minden fázisát. Ezért tudok azonosulni a hozzánk forduló, rémült szülőkkel.
Marci – nevetős, boldog kisbabaként
Jönnek a csodák – szépen, sorban
A család Budapestre költözött, Krisztina „anyataxivá” alakult. A zuglói Cserebogár utcából fuvarozta Marcit a hűvösvölgyi logopédiai óvodába – akkoriban nem volt másutt ilyen típusú ovi –, mert a „vontatott” mozgásfejlődés mellé késleltetett beszédfejlődés is társult. Közben nyelvészetet tanított néhány főiskolán, cikkeket írt különféle újságoknak, és folyamatosan imádkozott a férjével. Ekkortájt indult a csodasorozat: egy Izraelről szóló cikke hatására meghívták egy Jeruzsálem-közeli újságíró-iskolába. No, ott találkozott egy „vagány angyallal”, Sharon Evensszel, akinek sírva mesélte el, nem tud mit kezdeni „furcsa” kisfiával. „Krisztikém, úgy viselkedsz, mintha ostoba lennél! Ha nem találsz a hazádban gyógymódot, nézz körül külföldön!ˮ – ölelte át Sharon, majd viharos gyorsasággal megszerezte a Jeruzsálemben dolgozó, világhírű kognitív pszichológus, Reuven Feuerstein e-mail címét. A csoda második lépéseként a professzor gyorsan fogadta Krisztinát és Marcit.
– Új korszak kezdődött, ami Jeruzsálem és Budapest közötti ingázással telt. Minden fillérünket terápiára és koszos albérletekre költöttük. Akkor már tudtuk, nemcsak beszédnehézségei vannak, hanem intellektuális képességzavarral, ADHD-val és autizmussal is küzd a kisfiunk. A férjem egy kereskedelmi televízió igazgatója volt a „jeruzsálemi csoda” kezdetén, de a munkája mellett együtt fejlesztettük a gyermekünket. Ha itthon voltunk, éjjel tanultuk a professzor módszerét, angolul, nappal pedig Marcikába töltöttük. A lakásunk alatti garázsban dolgoztunk vele – csak itt tudott figyelni, mivel nem volt ablak –, és látványosan javult az állapota. Felcsillant az értelme, megtanult beszélni, sőt, pár éven belül második osztályos szinten olvasni és írni is. Ennek hatására egyre többen jöttek hozzánk a logopédiai oviból. „Vállaljátok el az én gyerekemet is!”, könyörögtek a tehetetlen szülők. Amikor már hét gyereket terápiáztunk a garázsban, a férjem mondta ki: „Krisztikém, bérelni kellene valamit!” No, így jött létre az első kognitív klinikánk, majd a tanulási központunk.
Amikor arról érdeklődöm, hol tartana Marci a jeruzsálemi professzor közreműködése nélkül, tárgyilagosan közli, egy-két szóval kommunikálna. Ehelyett 2022-ben, huszonhárom évesen bőbeszédű, kedves, humoros, bár kissé impulzív fiatalember, aki közösségi életformára is alkalmas, ezért él ma egy tizenhárom fős „támogatott lakhatásos házban”. Együtt döntötték el, ideje elengednie az édesanyja szoknyáját. Ez jól sikerült: a szeretet megmaradt, közben Marci büszke, hogy „nagy lett”.
