Az előző részben olvashatták, mennyi minden történik az újszülött babával a születés utáni első évben. S mennyire fontos ekkor (máskor is) az anya támogató, értő figyelemmel kísérő jelenléte.
De ha a babázás közben az anya folyamatosan online kütyükön és képernyőkön lóg, ő maga zárja le például azt a gént, amelyik arra ügyel, hogy a kisbaba megtanuljon figyelni a „másik” emberre, az arcára, a tekintetére. És valahol itt kezdődik a figyelemzavaros gyerekek története.
Az ilyen kedvezőtlen körülmények hatására előlép egy géneket lezáró fehérje, amit hisztonnak hívunk. Ezek a hisztonok elég agresszív módon le tudják blokkolni a jó lehetőségeket segítő géneket.
Ha bárkit érdekel életmódunk és idegrendszerünk összjátéka – ajánlhatok egy könnyen követhető, jól érthető könyvet. Mostanában sok írás jelenik meg, amelyben a gének működését összevetik a viselkedéssel. De a legtöbb mű ahelyett, hogy világosságot gyújtana, inkább beviszi az olvasót az erdőbe. Szerintem a legjobb ilyen témájú olvasmány Joachim Bauer A testünk nem felejt című kötete. Alcíme: Kapcsolataink és életmódunk hatásai génjeink és idegrendszerünk működésére. (Ursus Libris kiadó, 2011)
Olvastunk már arról (itt, ebben a rovatban is), hogy az életre szóló elköteleződés hormonja (a szeretet alakulását, a kötődést biztosítja) nemcsak a szülő édesanyákban, de apás szülés esetén az édesapákban is megjelenik. De az nem elég, hogy megjelenik, ott is kéne tartani.
Van egy szomorú tapasztalatom. Ha a rendelésre ijesztő tünetekkel hoznak gyereket (remegés, rángás, szemfelakadás, epilepsziásnak tűnő rohamok, tikkelés), biztatjuk és kérjük a szülőket, hogy az általuk nem értett vagy egyenesen ijesztőnek talált viselkedését (ahogy ezt már egy előző írásban említettem) vegyék fel okostelefonnal, s kérjük, hozzák el, mutassák meg.
Nos, megdöbbentően sok esetben azt látjuk, hogy miközben valaki készíti a felvételt, az anyuka szoptatás közben is folyamatosan mobilozik! Máskor is – kimondottan szoros egymásra hangolódást igénylő helyzetekben is – ott az anya tekintete a tableten vagy a monitoron. Láthatóan nem a gyerek köti le a figyelmét. A kisbaba hiába keresi anyja tekintetét, nem találja.
Műtétre váró három-négy-öt éves gyerekek szüleit megkérem, hogy öt vagy akár annál is több felvételt készítsenek a gyerek reggeli ébredéseiről, öltözködéséről, étkezési szokásairól (kanál, evőeszköz, pohár használata), szabad és kötött játékairól, fürdési, tisztálkodási szokásokról, délutáni, otthoni elalvási rituálékról, esti programokról, a vacsora, vetkőzés, fürdés, mese és lefekvés körüli szokásokról. Ezek a felvételek sok mindenről informálnak. Arról is, hogy megdöbbentően nagy arányban, 70-80 százalékban (!) a szülő előtt ott van folyamatosan a mobil, a tablet meg a többi. S jönnek a nem evő gyerekek (bölcsődéből, óvodából). Kiderül, hogy a másfél, két és hároméves csak akkor veszi magához az ételt, ha megy mellette a műsor. Közben se emberre, se másra, se az adott tevékenységre egyáltalán nem figyel. De a szülők se.
Sok mélyinterjú alatt kiderül, hogy a szoptató anyukák is súlyosan függők. Ijesztő. Azt is látjuk, hogy a két maszkos évnek „köszönhetőenˮ a figyelemzavaros, figyelemhiányos gyerekek száma ugrásszerűen tovább fog nőni a kicsik között.
