–Képzeld, Tati – mondta nekem egyszer Berni –, Ibolya meghívott a zsúrjába.
–Ennek igazán örülök! – feleltem, mert úgy tudtam, hogy kislányom kapcsolata Ibolyával nem felhőtlen.
–Igen, meghívott, és azt mondta, hogy a zsúrban majd megver.
–Aha … és mondd csak, el akarsz menni?
–Igen, egyáltalán nem félek Ibolyától.
Szerintem Berni úgy gondolkodott, hogy elmegy, kicsit verekszenek, majd kibékülnek és a zsúr kilencvenkilenc százalékában jót játszanak együtt a többi gyerekkel. Nagyon örülök, hogy Berniben egyáltalán nincs ilyen téren félelem. Úgy érezte – bár ő ezt nyilván nem tudná így megfogalmazni, csak én próbálom meg az ő vélt gondolatait átültetni szavakba –, valahogyan képes lesz kezelni ezt a helyzetet is. És én annak örülnék a legjobban, ha ez az érzése egész életén keresztül megmaradna. Félre ne értsék, én egyáltalán nem örülök annak, ha Bernit bántják, és biztosan meg is védeném, ha azt látnám, hogy olyan erővel kerül szembe, amelyikkel nem tudna megbirkózni. De sokkal inkább szeretném azt, ha maga lenne képes megvédeni magát, hiszen nem lehetek vele mindenhol minden helyzetben. Ebben a fejlődésben játszik pótolhatatlan szerepet Ibolya, akivel egyszer összevesznek, másszor kibékülnek, majd megint összevesznek és megint kibékülnek. Ibolya és Berni sosem lesznek a legjobb barátnők, de nem is kell, mert nem lehet mindig mindenkinek tetszeni. Jó, ha ezt Berni még időben megtanulja. Az ember – azaz én – hajlamos lenne kipárnázni, vattával kibélelni a gyerekei körül a világot, hogy be ne üssék a lábukat, vagy ha beütik, akkor az ne fájjon. A tapasztalatom viszont az, hogy az ember csak abból tanul, ami fáj. Ez is az emberi élet óriási paradoxonjai közé tartozik, hogy tanulni csak a hibáinkból tanulunk (pontosabban abból, hogy azoknak fájdalmas következményei vannak,) a sikereinkből nem. Hiszen ami egyszer jól működött, azon minek változtatnánk?! Így viszont egy tapodtat nem mozdulunk előre, nem fejlődünk. Tisztában vagyok vele, hogy szülőként feladatom folyamatosan figyelni, nem jelent-e már elviselhetetlen terhet a gyerekem számára egy másik gyerek piszkálódása, és ha azt látom, hogy igen, akkor közbe kell lépni. De meggyőződésem, hogy addig viszont érdemes a felnőtteknek hagyniuk, hogy maguk a gyerekek oldják meg a maguk között kialakult nézeteltéréseket, mert sokszor láttam már, hogy miként konzervált és mérgesített el a szülői közbelépés egy konfliktust, ami egyébként magától simán megoldódott volna.
