A könyveidet és a blogodat olvasva, törvényszerűnek érzem, hogy a nyitottságod, érdeklődésed meg humorod Itáliába vezérelt.
És magával sodort a szerelem! Elvarázsoltuk egymást Robertóval, aki több mint tíz éve a férjem, és én szerelmesen követtem a hazájába. Bár az is tény, hogy Itália már gyerekkoromban elbűvölt. Néptáncosként részt vehettem egy Olaszországban rendezett nemzetközi néptáncfesztiválon a kilencvenes évek elején, és egy életre magához láncolt a mediterrán életöröm, a közvetlenség, a fények, a tenger, a pálmafák. Az élmény olyan erős volt, hogy már gimnáziumot is úgy választottam, hogy olaszt tanulhassak, érettségire megvolt a felsőfokú nyelvvizsgám. A bölcsészkar olasz szakára akartam jelentkezni, csakhogy a szüleim ellenezték, mert szerintük nem kell egyetem a nyelvtanuláshoz, tehát jó tanulóként a jogot céloztam meg; fel is vettek.
Sok jogász barátom „elvetélt bölcsész”.
Közéjük tartozom, de ügyes voltam, mert Erasmus-ösztöndíjjal eljutottam a Rimini közelében levő Urbinóba, ahol Raffaello Sanzio reneszánsz kori festő született. De aztán szörnyen szabályos lettem: diplomázás után Szegedről a fővárosba költöztem, a közigazgatásban dolgoztam, jó állást váltott fel egy még jobb, közben távolodott Itália. De a sors (az internet) az utamba hozta Robertót, a szép, magas olasz fiút, aki Székesfehérváron dolgozott, egyedül érezte magát, és határtalanul megörült nekem, hiszen az anyanyelvén beszélgettünk. No, ebből a helyzetből kerekedett egy hatalmas szerelem, csakhogy neki másfél év után haza kellett költöznie. Harmincéves voltam, szerelmes, és ő indult. Nem ment nekünk a távszerelem, tehát hosszas tépelődés után eldöntöttük, melyikünk mozdul. Magyarországon tartottuk az esküvőnket, majd megkezdődött új, torinói életem. Egyke vagyok, képzeld el szegény szüleimet…!
Azóta ismert blogger lettél itthon, mert frissen, humorosan informálsz Itáliáról, és egy remek fotód arról árulkodik, élvezed a munkádat. Nagyon nevetsz, mögötted a tenger…
Mindig nevetek, boldog vagyok, lehet… Augusztusban töltöm be a negyvenhármat, de az életközépi válságomat elmossa a jókedvem. Hiszen ma is szerelmes vagyok a férjembe és Itáliába. Imádok itt élni és az országban kalandozni.
Úgy tartják, idővel lehull a rózsaszín szemüveg.
Nincs már rajtam hályog vagy szemüveg, észreveszem az olaszok hibáit – sorolom is lelkesen valamennyit, ahogy a ránk, magyarokra jellemzőeket is –, de annyira szeretem ezt az életigenléssel teli világot, hogy mindent megbocsátok nekik. Például a bürokráciájukat. Szörnyűek a hivatalok, dühöngsz, majd elkámpicsorodsz a munkatársak felkészületlenségén és azon, hogy a pillanatnyi hangulatuk szabja meg, milyen intenzitással segítenek neked. Erősítse meg a lelkét és az idegendszerét, aki hivatalos ügyben akar eljárni Olaszországban!
Én, aki jogászként hozzászoktam a szabályokhoz, azon is elképedtem eleinte, milyen nagyvonalúan kezelik a „földhözragadt” elvárásokat: pontosan érkezz a munkahelyedre, ne menj el egy teljes órás szünetre…! Bár ez ügyben tapasztalható némi javulás. Sorolhatnék még sok mást is, például azt, hogy legfeljebb hat hónapig érdemes otthon maradni szülés után, ám ha korán munkába állsz, akkor arra keresel, hogy kifizesd a bölcsődét, mert méregdrága. Nagy szerencse, hogy még ma is csodálatosan összetartók az olasz családok, a nagyszülők kisegítik a fiatalokat. Szóval szépséges ez a világ, de itt sincs kolbászból a kerítés, és senkinek sem tanácsolom, hogy egy szál tarisznyával vágjon neki Itáliának. Persze kedvesek, közvetlenek, barátságosak az emberek, különösen akkor, ha beszéled a gyönyörű nyelvüket – itt kevés az angoltudás! –, de nehéz munkát találni.
És a férjed – szemüveg nélkül?
Szeretni valóan olasz, de ízig-vérig műszaki ember, kutatásfejlesztéssel foglalkozik, kórházi laboroknak gyártanak robotokat. Szóval „kocka”. Én viszont szárnyalok, álmodozom, remekül kiegészítjük egymást. Ő Excel-táblázatokat vezet a kiadásainkról, ami rémes, de hasznos. Közben kiváló a humora, sokat olvas, apaként csúcs – amikor kicsi volt a lányunk, mindig biztosított számomra énidőt, ami Észak-Olaszországban már gyakori! –, és szeret élni.
