Amikor elkezdtem nézni A besúgót, rögtön a második jelenetben, a pályaudvaron feltűnik egy jó nagy Nők Lapja-hirdetés. Meglepett, hogy ilyen hamar kapcsolatba került a sorozat és az újság.

Szász Júlia: Éppen most meséltem Abigélnek, hogy a nagymamám mindig megvette a Nők Lapját, és egészen pici koromtól lapozgattam. Akkor még a mesék és a képek érdekeltek, de a mai napig nagyon szeretem az újságot.

Hermányi Mariann: Anyukám főleg kertészeti lapokat vásárolt, úgyhogy nálunk nem volt jellemző. Engem főként a barkácsolás és a természet érdekelt. A smink és a divat jóval később kezdett csak lekötni.

A nyolcvanas években, amikor ez a sorozat játszódik, nehéz volt tájékozódni a világgal kapcsolatban. De nemcsak ettől nehezedik az ember szívére valamiféle nyomás. Ti még ugyan nem éltetek akkor, de érzitek ezt a baljós hangulatot, ami átjön a képkockákon?

H. M.: Amúgy a retró stílus újra kezd divatba jönni, és hiába jelent mára mást, titkon mégis hordoz magában valamiféle szorongató érzést – legalábbis nekem. Magyarország azon kevés helyek egyike a világon, amik egyszerre tudnak gyönyörűek és lehangolók lenni. Amikor például Óbudán vagy Dunaújváros környékén sétálok, és betévedek a régi, szocreál épületek közé, amiket már visszafoglalt a természet, az egyszerre gyönyörködtet és szorongat. Az is elképesztő, hogy némely helyek kívülről-belülről ugyanúgy néznek ki, mint harminc éve.

Sz. J.: Valóban megdöbbentő, hogy akadtak olyan helyszínek a sorozatban, amiken alig, vagy egyáltalán nem kellett változtatni. Például a Déli pályaudvar. De nekem ez nem okozott szorongást, inkább viccesnek találtam.

Szőke Abigél: Van valami lenyűgöző ezekben a monumentális épületekben és szobrokban. Az én jeleneteim leginkább a Betyár presszóban, az otthoni lakásban és szabadtéren játszódtak; nagyon otthonosan éreztem magamat, hiszen a mindennapi környezetünkben is sok szocialista korból itt maradt tárgy visszaköszön.

Hogy lehet jól felkészülni egy ilyen időutazásra?

H. M.: Könyveket olvastunk, filmeket néztünk, zenéket hallgattunk a korszakhoz kapcsolódóan. Kérdezősködtünk, beszélgettünk. Viszont alapvetően a forgatókönyv elemzésekor, a próbákon és a forgatásokon születtek meg a lényegi dolgok. Azt, hogy miként viseljük a jelmezünket, vagy hogyan használjuk a díszletet, gyorsan meg lehetett tanulni, talán ezek keltik legjobban az időutazás illúzióját. Ami kevésbé látható, vagyis a karakterek belső érzelmi motivációinak megteremtése volt hosszabb folyamat.

Mi az, amit a nyolcvanas évekből teleportálnátok a jelenbe?

H. M.: A régi villamosokat.

Sz. A.: Hogy a Balaton ne legyen ennyire beépítve. Szeretem a szabadstrandokat, és azt is, ha a természetet látom, nem pedig épületeket. Főleg a mostani személytelen, jellegtelen modern építészetet nem kedvelem. A szocialista balatoni büféknek tökéletesen autentikus a hangulatuk.

Sz. J.: A neonreklámokat, amelyek mára szinte teljesen eltűntek, pedig tele volt velük Budapest. Ezt a sorozatban digitális utómunkával kellett felidézni.
Mi az, amire azt mondanátok, hogy köszönjük, de ezt nem?

Sz. A.: A ruhák minősége. Ezek a rettenetes anyagok.

H. M.: Nekem az a mérhetetlen simulékonyság és gerinctelenség nem hiányozna, ami akkor a hatalom részéről jutalmazott viselkedésforma volt. Ma többször van lehetőség felállni és nemet mondani. És legalább a testi épséged nincs veszélyben.

Sz. J.: Nehéz egy dolgot mondani. Jóval kevesebb lehetőség nyílt. Egy mai fiatalnak sokkal könnyebb továbbtanulnia, karriert építenie.

Sz. A.: Könnyebb utazni, valóban több a lehetőségünk, ugyanakkor a bőség zavara sokszor lebénít.

A forgatáson mi volt a legnagyobb megugrandó feladatotok?

Sz. J.: Számomra az egyik legnagyobb kihívást az édesapámat játszó Mácsai Pállal való közös jelenetek jelentették. Már a forgatás kezdete előtt egy hónappal izgultam, hogy milyen lesz vele dolgozni, és hogy vajon képes leszek-e teljesíteni a feladatot. Ugyanakkor vártam is ezeket a forgatási napokat, sokat készültem rájuk fejben és lélekben.