Péter, most egymás közt vagyunk. Nincs itt senki, nem hallja senki. Nekem elárulhatod… Biztos, hogy tényleg meghaltál? Nem csak eljátszottad? Mert te mindent el tudsz játszani. Embert, állatot, tárgyat, öreget, fiatalt, jóságost, gonoszt, hatalmasságot, számkivetettet, mámorost, tragikust, tigrist, oroszlánt, kisegeret, kukacot, Safraneket a Macskafogóban és Schultzot az Űrgammákban, probléma nélkül vasalódeszkát, toronyházat, kredencet, élve halottat, ahogy számtalanszor tetted, miért ne lennél képes halva is élőt? Amit csak a feladat kínált, amit csak akartál. Mindent, mindet. Te voltál a legmegrendítőbb III. Richárd, a leggroteszkebb figura az Indul a bakterházban, a legelbűvölőbb konferanszié Kovács Katival a Slágertévében, a legbölcsebb Szókratész, a leginkább magával ragadó macska a musicalben, ávós tisztként frenetikus epizodista az Eldorádóban, felejthetetlen Olga a Csehov-művet játszhatatlanná tevő Három nővér-paródiában.
Amiben csak felbukkant, maradandót alkotott, ami ezen az illékony pályán csak a legeslegnagyobbaknak sikerült. Az örökkévalóságnak szólóban megtalálta a suhanó, egyszeri pillanatot, az esendő pillanatnyiban az általános igazságot, az egyetemes érvényűt. A teremtés szerint az Úr az első napon teremtette meg a világosságot, és talán ez a fény lett egész életének, sorsának, művészetének alapmotívuma. A háborúban bujkálva az ablakon néha beszűrődő napsugár, a szülei fodrászüzletének kályháján, a varázslatos színes plexilapokon az égő tűz folyton villódzó játéka, ahogy a Népszínház utcában a hirtelen sötétség megsejtette vele apja közeli halálát, a szikrázó mediterrán tenger ragyogásában látta meg élete nagy szerelmét, feleségét, gyermekei anyját, Ágit, aki az utolsó pillanatig ott virrasztott mellette – igen, ez a különös kapcsolata a fénnyel adta színjátszásának szenzibilitását, sejtelmességét, belső lobogását.
Évekkel ezelőtt levél jött tőle. Magának firkált le néhány sort, de aztán mégis megmutatta. „Az eddig megélt immár nagyon sok évből akarva, akaratlan az első ötön kívül a többi színészettel telt el. Akaratlanul, mert mindig is orvos szerettem volna lenni, akarva, mert mindig kevésnek és elérhetetlennek tűnt körülöttem a világ. Szerencsére úgy jártam a színészettel, mint az ősember a barlang falára festett győzelmeivel. Egy sikertelen vadászat után festett magának megnyugtatásul egy sikerest. Ötéves korom óta – mikor is a Márvány utca és az Alkotás út sarkán a hóban azzal játszottam, hogy egy előttem haladó lábnyomába lépve egy keveset megéreztem abból, milyen ember lehetett. Voltam tizenhat évesen japán tábornok, aki világtalan, mert az atombomba áldozata, voltam borsón tartott német katona, brooklyni dokkmunkás, amerikai gengszter a zöldségpiacon, halálra készülő hetvenéves görög filozófus, humanista betörő, lázadó kisember Oroszországban a 19. században, király, gyilkos, szerelmes az Erzsébet-kori Angliában írt színdarabokban, voltam lókupec, hegedűtanár… Sőt, egyszer megbízásom volt arra, hogy legyek dór oszlop, majd kérték, hogy legyek korinthoszi is! Hja, akkor még volt hajam… Angyalföldre születtem gangos szoba-konyhába, most magam teremtette kertes házban lakom egy jól működő családban három gyermekem közelében. Ha megkérdezik, hogy mi a szerepálmom, azt kell mondjam, hogy egy huszonöt éves fiatalember, tele tervekkel…”
Máskor meg erről beszélt, éppen a pályája delén:
–Mindig is hiányzott az élethez, a teljesség megéléséhez a bátorságom, a magabiztosságom, az önbizalmam… Mert görcsösebb vagyok, gátlásosabb… Ahogyan öregszem, egyre jobban elfog egy „Petyaˮ érzés. Egy gyerekkorom óta bennem élő „Petyaˮ. Az a tengely, aminek az értelmében az összes többi, az ezen kívül álló mozog, létezik, szuszog, elfárad, dereka van, lába van, zoknija és dagadt bokája… És egyre inkább egy ilyen „Petya” van belül, és nem tudok már tekintélyes lenni, pedig mindig szerettem volna. Már késő…
– Miért volna késő?!
– Mert elmúlt az idő. Szeretek most már délután aludni, és lehetőleg pizsamában. És reggelente az első komoly ellenségem a papucs, amiért le kell hajolni, hogy fölhúzzam. Talán azért is várom, hogy egy szerepben kibújhassak a hétköznapok lapításából. Ott kockázat nélkül elengedhetem a lovakat! Odadobhatom a gyeplőt, és akkor, nosza, lehet száguldani! A hétköznapi életben egyre ügyesebbnek, egyre csöndesebbnek, egyre figyelőbbnek kell lennem az idő múlásával, de egy-egy jó szerep megengedi, hogy még szabadon szárnyaljak. Legbelül mind türelmetlenebb vagyok, és alig bírom kivárni azt a helyzetet, hogy kiengedhessem a belül toporzékoló energiákat, indulatokat.
