Kőhalmi Dórával szárföldi házukban találkozunk, hogy elkísérjük egy darabon a schwechati repülőtér felé, ahol dolgozik. Négy gyereke közül most egy sincs otthon, a legkisebb, a hároméves Mija-Luisa is óvodában van. A kislány kettős állampolgár, édesapja osztrák. Két kutyájuk kedvesen dörgölődzve fogad, és míg Dóra felveszi a reptéri az egyenruháját, mi iszunk egy kis osztrák ásványvizet, mert vízből épp csak az van otthon.
Dóra mesél közben, arról, hogy tánctanár szeretett volna lenni, és zenélt, felnőtt életének kezdetén pedig Szegeden dolgozott súgóként. Később férjhez ment, majd jöttek a gyerekek. De aztán nem voltak igazán boldogok, és elváltak, Dóra albérletbe költözött a kicsikkel, és rászakadt minden anyagi és fizikai teher. A helyi hivatalban csak annyit mondtak, ne akarjon dolgozni, maradjon gyesen, három gyerekkel megteheti. Természetesen sem munkát, sem esélyt nem adtak neki, mert „három gyerekkel úgyis sokszor otthon kell majd lennie”.
A paprikától a repülőtérig
– 2009-ben egy barátnőm szólt, hogy lehet paprikát szedni a határ túloldalán egy gazdánál. Elmentem – meséli. – A következő szezontól már kint dolgoztam a földeken, ezért itthon csak a gyermeknevelési támogatásra voltam jogosult. Közben főiskolára jártam, és megszereztem a diplomám. Négy évvel később egy barátnőmmel takarítói állást találtunk a reptéri hotelben, és határozatlan idejű szerződést köthettünk. Sírtunk örömünkben, én büszkén söpörtem a diplomámmal és a nyelvvizsgámmal a szemetet. Öt évig dolgoztam ott, hamarosan én ellenőriztem a szobákat, mert aki jól végzi a dolgát, azt megbecsülik odaát. Igaz, aki nem, attól rövid úton megválnak. Így sikerült megvennem ezt a házat, amiben most is élünk. A gyerekeim is keményen megdolgoztak érte, hiszen igazi csapatmunka kellett hozzá, amiben mindenkinek megvannak a feladatai. Az volt a jelszó: mindenki egyért, egy mindenkiért!
A mostani férjemet akkor ismertem meg, amikor átkerültem a reptér egyik biztonsági cégéhez. A kislányunk születése előtt is adódtak már problémák a bürokráciával, utána pedig a családi ellátások folyósítása akadozott. A hivatalok egymásra mutogattak, voltak olyan időszakok, amikor sem a magyar, sem az osztrák államtól nem kaptam semmit.
A szárföldi házra rázárjuk a kaput, és elindulunk a határ túlsó oldalára. Dóra mutat a szomszéd településen egy gyárat, ahol dolgozhatna, ha volna kedve három műszakban jóval kétszázezer forint alatt keresni. Csakhogy ebből nem tudná eltartani a gyerekeit.
Áthaladunk néhány kistelepülésen és egy nemzeti parkon, ahol őzeket kerülgetünk; a reptérig innen másfél óra az út. A négygyerekes édesanyának nem kis erőfeszítésébe telik megszervezni ezt az ingázós életet, van gyerekvigyázójuk, de ha úgy adódik, a nagyobbakat is be lehet fogni. A megfelelő papírokról is gondoskodnia kell, ami a zavaros Covid-idők alatt volt különösen „izgalmas”, mert naponta változott, milyen igazolással mehetnek át. Hol teszt kellett, hol oltási igazolvány, hol munkáltatói igazolás, hol minden egyszerre. Olykor attól is függött, ki volt a határőr, és rosszabb esetben órákat vártak az átkelésnél.
Szép az út, mindenütt harsogóan friss a zöld, és a települések is rendezettebbek, mint az ország keleti végein. Pomogynál aztán akadály nélkül gurulunk át a magyar határon, senki sem ellenőriz, csak a lepukkant épület előtt kell áthaladnunk. Az osztrák határőr a személyi igazolványunkat kéri, két perc, és már odaát vagyunk. Ez itt már Pamhagen, nehéz megfogalmazni, miben más itt minden, de más. Az útszélek ápoltsága, az aszfalt minősége vagy a parcellák másféle szabása teszi, vagy csak kicsit másképp állnak itt a felhők, ki tudja?
Bejelentett takarítónő
Illmitzbe érkezünk, a határszéli kistelepülésnek városias a hangulata, megállunk a főtéren, ahol több étterem és kétféle cukrászda is hívogat, és minden olyan, mintha idehaza a Rózsadombon járnánk. Itt találkozunk Simon Katával, akit Dóra egy olyan Facebook csoportban ismert meg, amit azért hoztak létre, hogy határátkelési információkkal segítsék egymást.
Katának irigyelt munkája van, családoknál takarít, és ez bizony itt hivatalosan bejelentett, bizalmi állás, és utána egyszer majd nyugdíj is jár. Kávét, teát rendelünk. Két, két és fél euró egy-egy csészével, nem olcsó. Magyarul kérhetjük, mert a pincérnő is magyar. Nincs egyedül, sokan mások a boltokban és a szerelőműhelyekben is a határ túloldaláról érkeznek. Ők úgy tudják, hatvanezren vannak, de nehéz megmondani a pontos adatot, mert az utolsó népszámlálásnál, 2011-ben, csak körülbelül húszezer Ausztriában dolgozót tartottak számon, főképp Győr-Moson-Sopron és Vas megyéből.
A mi pincérnőnk ugyan nem engedi lefotózni magát, de azért elárulja, hogy három éve dolgozik idekint, és vendéglátós múltja van. Ha bemegy a cukrászműhelybe, magyarul szólhat, mert a cukrászok is honfitársaink.
