Amikor elvállaltam ennek a cikknek a megírását, a kollégáim legyintettek, hogy talán nem is nekem való a téma, mert én általában pontos vagyok. Kénytelen voltam bevallani nekik, hogy nem volt ez mindig így, korábban hajlamos voltam késni, s szégyenkezve idéztem fel az esetet, amikor a Kossuth-díjas színésznő hamarabb ért oda az interjúnkra, mint én. A szerkesztőségben erre sorra kerültek elő a kínos vagy utólag vicces történetek, egyikünkkel (név és cím a szerkesztőségben) még az is előfordult, hogy egy kormánygép rá és csakis rá várt az indulással.

Az, hogy mi számít késésnek, kultúrától és az adott közösségtől is függ. Modell ismerősöm mesélte, hogy egyes ázsiai országokban akár minden újabb ötpercnyi késésért komoly összegeket vonnak le a honoráriumból. A mediterrán hétköznapokban viszont köztudottan lazábban kezelik az időt, de azt hallottam, ha egy eseménynek tényleg pontosan kell kezdődnie, még külön oda is írják, hogy „angol idő szerint”. Személyes tapasztalatom szerint Budapesten tágabb a hibahatár egy-egy találkozó kezdetét illetően, mint vidéken.

Ezzel együtt nagyon bosszantó tud lenni, ha valaki késik, ám a mélyben sokkal összetettebb okok is állhatnak, mint a tiszteletlenség vagy a nemtörődömség.

Határproblémák

Milbik Zsuzsa pszichológus megfigyelései szerint a késők négy fő típusba sorolhatók.

Az első kategóriába azok tartoznak, akik a belső ellenállásukat fejezik ki a késéssel. Olyan sok feladatuk van, olyan sokfelé teljesítenek kötelezettségeket, hogy innen is, onnan is igyekeznek lecsípni maguknak egy-egy darabkát az időből, amivel végre ők gazdálkodhatnak. Ebből persze késés keletkezik, ráadásul az így nyert pár perceket nehéz hatékonyan felhasználni, a „magam ura vagyok” érzés inkább illúzió marad.

Az előzővel rokon kategória a második csoporté, ők képtelenek fontossági sorrendet felállítani. Elszöszmötölik az időt, nem tudják megszakítani azt, amiben vannak, képtelenek kilépni egy értekezletből azzal: „ne haragudjatok, de lejárt az erre a megbeszélésre szánt egy óra, és már várnak a következőn”.

Mindkét típusú késés hátterében állhat önérvényesítési, határkijelölési probléma. Az illető nem mer, nem tud visszautasítani feladatokat, programokat, nem tud nemet mondani sem magának, sem másnak. Ha még mélyebbre ásunk, talán önbizalomhiányra és nagyfokú szeretetéhségre is bukkanhatunk, amikor valaki azt érzi, mindent be kell vállalnia ahhoz, hogy elfogadják és szeressék, ám végül képtelen minden vállalását tartani.

A harmadik nagy csoportba azok tartoznak, akik egyszerűen úgy érzik, ők megtehetik, hogy megvárassanak másokat, ők fel vannak erre jogosítva. Kissé narcisztikus alapállásból úgy vélik, addig úgysem kezdődik el semmi, amíg ők meg nem jelennek, onnan startol az időszámítás, hozzájuk igazodik majd minden és mindenki. Esetükben az ellenkezője zajlik a fent leírtaknak: az ő irányukba nem szabtak határokat, például gyerekkorukban mindent lehetett, nem tanulták meg, hogy az ő szabadságuk addig terjed, amíg az más számára nem teremt korlátokat.

A negyedik csoport a tökéletességre törekvőké és maximalistáké, azon belül is a kudarckerülő típusoké. Ők azok, akik soha nem elég jók maguknak, akik soha nincsenek készen, legyen bár a „mű” egy disszertáció vagy egy színházi toalett. Súlyosabb esetben halogatnak is, hogy eltolják maguktól a „nem elég jó” vagy a „nem tudom megcsinálni” feszültségét, cserébe belép az életükbe a „már rég intéznem kellene” frusztrációja.

Fontos vagyok?

Jó hír, hogy a késésre való hajlam nem kőbe vésett személyiségjegy, lehet rajta változtatni. Ha akarunk. Márpedig a késők többsége szívesen fejlődne, ha tudna. Az érintetteknek sokszor lelkiismeret-furdalásuk van, szapulják magukat, nem is értik, hogyan késhettek el már megint. Ismerős a szorongás, amikor szurkolunk a busznak, hogy csak érjen át ezen a zöldön? Amikor a telefonban azt mondjuk, két perc múlva ott leszünk (mert magunk is ezt szeretnénk hinni), pedig még nyilvánvalóan legalább tíz perc az út?