„Már hozzáedződtem, hogy amikor elmegyek a Boston maratonra, csupa víz leszek, mert ismeretlen nők ölelgetnek, és sírnak a vállamon, hálásak, hogy futhatnak, és úgy érzik tőle, hogy bármire képesek” – meséli Kathrine Switzer, az első nő, aki hivatalosan lefutotta a maratoni távot a világ egyik legrangosabb, legrégebbi, Bostonban rendezett maratonján.

2013-ban egy testvérpár merényletet követett el: a célszalagnál, a tömegben, két házi készítésű bombát robbantottak. Három halottja van a Boston maraton történetének. A verseny azóta mindig a rájuk való emlékezéssel kezdődik.

1897 óta rendezik meg a hazafiak napján, igazi népünnepély, amelyen ma már évente közel harmincezren indulnak, természetesen köztük nők is.

Természetesen? Korántsem természetes, hiszen Kathrine Switzernek köszönhetjük, hogy nők egyáltalán indulhatnak maratonon. Bár erre Bostonban is még 1972-ig kellett várni, és olimpián csupán 1984-ben, Los Angelesben futhattak először.

Az addigi nézet szerint a nők teste túlságosan törékeny a maratoni távhoz, sőt, olyanokkal voltak képesek riogatni, hogy a megerőltető edzéstől vastag és szőrös lesz a lábad, sőt a mellkasod is, kétajtós szekrény méretű NDK-s úszónővé válsz… A nőket ezzel az érveléssel meg is futamították.

Az úttörő

Nem úgy Kathrine Switzert.

Németországban született, katona lánya, apja az amerikai seregben szolgált, így az USA-ban nőtt fel. És nagyon szeretett futni. A Syracusai Egyetemen újságírást, angol irodalmat tanult, és beszállt a futóklubba. Egy szupercuki edző, az akkor ötvenéves, tizenötszörös Boston maratonista – civilben az egyetem levélhordója –, Arnie Briggs vette szárnyai alá. „Én lefutom a Bostontˮ – jelentette be egyszer csak Kathrine, mire Arnie frászt kapott: „Futod ám le a tudodmit, ott nők nem indulhatnak!ˮ „De hát te is tisztában vagy vele, hogy képes vagyok, rá, többször futottuk együtt is végig a távot, miért ne tenném?!ˮ – érvelt Switzer. Arnie megenyhült: „Ha képes vagy ráhúzni plusz nyolc kilométert, elindulhatsz.ˮ Lefutották együtt (a számok: 42 + 8 km!), Arnie gratulált neki, megölelte, majd elájult. Tessék, a férfiak teherbírása sem végtelen.

Kathrine-t csapattársai is támogatták, közöttük Tom Miller is, a fiúja, úgyhogy kitöltötte a jelentkezési lapot. Ha bárhova jelentkezett, csak annyit írt a papírra, hogy K. V. Switzer – amiből nem derült ki, milyen nemű.

Bostonban az április olyan, mint egy rém fagyos januári nap nálunk, üvölt a szél, és minimum havasesőt hord, de inkább havat. Sapka, kesztyű, kapucni, be kell öltözni, és a kapucni alatt az sem látszott, hogy egy fiatal lány toporog a 741 induló között. Páran a futótársak közül mégis felfigyeltek rá, és örültek: Nahát, egy lány, végig akarod futni?! Ha ezt a feleségemnek elmesélem, tán rá tudom venni, hogy fussunk együtt!

Kathrine Switzer saját bevallása szerint nem akart történelmet írni, sőt bizonyítani sem senkinek. „Egyszerűen csak imádtam futni – mondja ma is –, és meg akartam csinálni. Nem tudtam, képes leszek-e legyőzni a kimerültséget, a hideget, a maraton mindig tele van váratlan helyzetekkel… És volt még egy komoly vágyam: jól akartam kinézni.”

Mint egy akciófilmben

„Kivasaltam a burgundi színű macifelsőmet, amiben mindig is futottam, a fülembe biggyesztettem aranyszínű fülbevalómat, és igen, még sminkeltem is! Az edzőm meglátta, hogy rúzs van rajtam – amely passzolt a burgundi felsőmhöz –, és jól kiakadt: Töröld le tüstént, lebuksz! Eszemben sincs, feleltem neki.”

Egy nő hóban-fagyban, tiltott maratonon is nő, pedig még csupán gyereklány… Zuhogó hóban indult a mezőny, az eleje csupa móka, kacagás, a futótársak jókedvűek, mindenki örül, a szurkolók hangosan bíztatnak, téli majális. Kathrine-ék kis csoportját idővel az újságírók kisbusza érte utol, ablakából fotósok lógtak, és hamar felfedezték a nap témáját: Kathrine-t.

Sajnos nem csak ők: bizonyos Jock Semple is, aki a maraton fő szervezője volt, és jól ismert hirtelen, erőszakos természetéről. Utolérte Switzert, és szó szerint rátámadt: „Takarodj a versenyemről, húzzál innenˮ – ordította, egy húszéves lánynak… Megpróbálta letépni a rajtszámát – a mára legendássá lett 261-est. A lány szörnyen megrémült, soha életében nem támadták meg. Csakhogy. A támadó nem számolt azzal, hogy Kathrine-t futótársai meg fogják védeni. A fiúja, aki szintén vele futott, egy bőven százkilós kalapácsvető srác, bomba formában volt: kicsit megtaszajtotta ezt a Jockot, és ő röpült, mint a pöröly… Arnie edző pedig ráparancsolt a lányra: „Most aztán szedd a lábad, nem érhetnek utol…!ˮ „Rettenetesen éreztem magam – meséli Switzer az életrajzi regényében –, féltem. Aggódtam is, hogy Tom megsebesíthetett egy hivatalos személyt, te jó ég, mi lesz, ha kirúgják miattam az egyetemről… Először és utoljára, de megfordult a fejemben: fel kellene adnom. De aztán a félelmet felváltotta a dühöm. Csak azért is végigcsinálom, hiszen ha feladom, magam leszek az élő bizonyítéka, hogy egy nő valóban nem képes erre a teljesítményre.”

Kathrine-t hosszan követték az újságírók: „Mikor fogod végre feladni, kinek akarsz bizonyítani, kislány?ˮ – ordították neki.

Happy end

Hárman, Kathrine, Arnie, az edző és a kalapácsvető Tom együtt értek be a célba, boldogan ölelkeztek össze, Kathrine talpán az összes vízhólyag kipukkadt, az orvos egy órán át dolgozott rajta, hogy lábra tudjon állni, de ő nagyon boldog volt.  

Még öt évet kellett várni arra, hogy a legendás bostonin, 1972-ben, elsőként a világon, elindulhassanak nők.

Ennek idén épp ötven éve. Kathrine Switzer újságíróként is annak szentelte életét, hogy minél több nőt motiváljon, hogy fusson, vagy csináljon bármit, ami erőt, hitet ad neki. Ő érte el azt is, hogy Londonban is rendezzenek maratont, és hetvenévesen is lefutotta!

Nekünk is van kortárs honfitársunk, szuper maratoni futónk, aki a Bostonon is képviselte már hazánkat: a harminchárom éves Szabó Nóra, aki 2011-ben kezdett futni, bevallottan nem szenvedélyből, hanem muszájból. Túlsúllyal küzdött, sőt dohányzott is, nem volt szíve csücske a sport, de egy barátnője rábeszélte… Eleinte három-négy, később tíz kilométert futott, és amatőrként, 2018-ig edző nélkül ért el egyre jobb eredményeket. A mai napig vallja: „Amikor elkezdtem, nem volt semmilyen célom, csak azt éreztem, hogy jól megy, és nagyon szeretek futni. Akkor sem, most sem gondolom, hogy hú, de marhajó futó vagyokˮ – mondja a márciusban megjelent, részben róla készült iRunLady című dokumentumfilmben.

A női maraton világrekordját 2.14.04-es idővel a kenyai Brigid Kosgei tartja; az afrikai futónőkkel nagyon nehéz lépést tartani, de Nóra tavaly ősszel Berlinben 2.31.08-as egyéni csúcsot futott, ez már közel van a magyar rekordhoz, amelyet egyelőre Földingné Nagy Judit tart 1996-ból. Nórának nincs se szponzora, se menedzsere, maga intéz mindent. Ez önmagában is nagy munka, és akkor még egy métert sem futott… Most a közelgő, augusztusi Európa-bajnokságra készül. Álma, hogy kijusson a 2024-es párizsi olimpiára.

A Boston maratonon pedig már nem osztják ki a 261-es rajtszámot – az örökre Kathrine Switzeré, míg világ a világ.

Hajrá Nóra, köszönjük, Kathrine!

Rácz Zsuzsa

Fotó: Getty Images