„Ihn nikho! Mahna niko mha nahna e rei!” – aki tudja folytatni a kamujapán idézetet, az nyugodtan nyalja fel magára csillámos mintákkal „a 90-es évek gyermeke vagyokˮ feliratú lemosható matricát! Nekik persze nem lesz újdonság, ami alább olvasható, de persze ők is tartsanak velünk: szálljunk be a butatelefonnal vezérelt időgépbe!

Az idézet az évtized egyik királyától, az Ámokfutók együttes frontemberétől, Kozsótól származik. Kozso (Kocsor Zsolt) nem csak arról híres, hogy fonott tincse mindig az arcába hullott, és hogy megalkotta a kilencvenes évek egyik himnuszát, a Szomorú szamurájt, hanem arról is, hogy rászabadította az országra az angolszász fiúbandák magyar klónjait. Ezek közül a Shygys – félénk srácok, ugyebár – éghettett bele a leginkább a retinánkba. „Helló, helló, öt félénk gyerek / Kigombolt ingben lengeted a tenyered” – parodizálta őket az Irigy Hónaljmirigy humorzenekar, amely szintén ebben az évtizedben élte a fénykorát.

Politikai csoda

Kozso, Irigy Hónaljmirigy, Shygys – adódik rögvest a kérdés: mégis mi a jó fenéért vágyunk vissza ebbe az évtizedbe? Hát azért, mert 2022-ből visszatekintve, a kilencvenes évek volt a boldog optimizmus dekádja. Már rögtön 1990-ben huszonhét év után kiengedték dél-afrikai börtönéből Nelson Mandelát, leomlott a berlini fal és újraegyesült Németország, nem utolsósorban pedig Magyarországon is megtartották az első szabad választásokat. Ahogy azt Francis Fukuyama történész-filozófus megírta világhírű esszéjében: a történelem véget ért, az egész földgolyón győzedelmeskedett a polgári demokrácia, és innentől kezdve boldogan élünk, amíg meg nem halunk. (Utólag már ő is belátta, hogy nem is tévedhetett volna nagyobbat.) És bár az évtizedben volt néhány emlékezetesen nyomasztó történés is – a szörnyű délszláv testvérháború vagy a Sivatagi Vihar hadművelet Kuvaitban –, azért elég jól elvoltunk. A bulvár csúcsra futott szegény Diana hercegné halálával, Bill Clinton amerikai elnök és a fehér házi gyakornok, Monica Lewinsky ügyéből pedig megtudtuk, hogy az orális szex nem is szex. De ettől függetlenül úgy éreztük, beköszöntött a vágyott szabadság, az oroszok hazamentek, önfeledten fogyasztani kezdtünk, és azt hittük, ebből még bármi lehet. (Lett is.)

Netre fel!

Körbe-körbefut a Facebookon meg az Instagramon a mém, ami egy ceruzát és egy magnókazettát ábrázol. „Ha tudod, mi az összefüggés a kettő között, akkor öreg vagy!” – szól a képaláírás. Nos, a fiataloknak elárulom: a kazettát vissza lehetett tekerni úgy, hogy a nyílásába beledugtuk a ceruzát, és megpörgettük. Egy mai fiatalnak a flopi, a számítógépes hajlékonylemez már csak a mentés ikon, 3D-ben kinyomtatva. Pedig mekkora számnak tűnt, hogy a kazettás magnók helyett CD-n lehetett zenét hallgatni, a VHS-kazetták szemcsés hangyafociját pedig felváltotta a kristálytiszta képű DVD – a videótékákban a tékással meg hosszú filmelméleti vitákba lehetett bocsátkozni kölcsönzés örve alatt. A fényképezőgépekbe még filmtekercset kellett vennünk, ezért háromszor is át kellett gondolni, mit fotózzunk le. A kilencvenes évekre mindenhova bekötötték a telefonvonalakat, de a tehetősebb, neonzöld öltönyös vállakozóknak már futotta a siker státuszszimbólumára, a mobilra is (a lóbálósra ha emlékszik, nem volt egy apró darab…). Az évtized közepe felé mi is megvettük finn gyártmányú butatelefonjainkat, amin csak a kígyós játékkal tudtunk játszani – ellenben elértünk bárkit, bármikor. De ami igazán megváltoztatott mindent, az az 1991-es pillanat, amikor a svájci CERN kutatóintézetben Tim Berners-Lee szabadalmaztatja a World Wide Webet. Berobbant az internet, és lehet, hogy csak lassú, betárcsázós vonalakon, de innentől kezdve tudtunk csetelni és mailezni ismerőseinkkel – és vadidegenekkel.

Napfény járja át a szívem újra

Ha már kazettás magnó: emlékszik még a válogatáskazettákra? Az önkifejezés eszköze volt, hiszen sokat elárult a személyiségünkről, milyen számokat veszünk fel egymás után – akár magunknak, akár annak a helyes lánynak/srácnak a harmadik céből.

Michael Jackson éppen virágkorát élte, ahogy Madonna is, aki albumról albumra képes volt megújulni. A Guns N’ Roses egész egyszerűen eszelősen menő volt, Axl Rose pedig – hajpánttal és tapadós biciklisgatyával együtt is vagy negyven kilóval könnyebb, mint ma. Élt még a zseniális Kurt Cobain, és szomorúan-dühösen rázta zsíros haját, itthon pedig végbe ment egy generációváltás. A Loksi elköszönt a Nyugati pályaudvaron, de jött helyette Debrecenből a Tankcsapda, Pécsről a Kispál és a borz. Feloszlott a Bonanza Banzai – a rajongók a kardjukba dőltek –, de jött helyette szólóban Ákos. A „rádióbarát popzene” meg kitermelte a már említett Kozsót, az Emergency House-os U-Kry mosolyától leolvadt a képernyő, a Soho Partyval sosem ért véget az éjjel, a 4F Club énekesnője meg csak egy szál bikinit vitt a Balatonra. (Azért ezen mindig elgondolkoztam.) Megérkezett a hiphop: az Animal Cannibals vidáman rappelt takarítónőkről és vonatos utazásokról, míg Zana Zoltán eljátszotta, hogy kőkemény gengszter-rapper, Geszti Péter meg két év alatt letarolta az országot oda-vissza a Rapülőkkel. Aztán: beindultak a fesztiválok, és amikor a hippis, batikolt pólós Sziget neve elé odakerült egy üdítő, mint előtag, mindenkinek egyértelmű lett, hogy a popzene kőkemény – bár időnként persze nullszaldós – biznisz.

Galéria | 5 kép
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .