Fél óra után jelent meg a homlokom az első izzadságcsepp. Nem a fáradtságtól, hanem az idegességtől. Ugyanis fél órája kerestem már a laptopomat, amin dolgozni szoktam, és amin minden korábban befejezett és mostanában megkezdett munkám rajta volt. Eleinte nem aggasztott a dolog, ha nincs a hálószobánkban, akkor a nappaliban van, és ha nincs a nappaliban, akkor biztos lent van a pincében az „irodámban”. De nem volt. Leültem gondolkodni. Tisztán emlékszem, hogy a kanapén hagytam, de most nincsen ott. Se alatta, se mellette, se fölötte. Ki vitte el? Mindenki tagadott. Ekkor jött el az a pont, hogy gyöngyözni kezdett a homlokom. Már fél órája dolgozni szerettem volna, amit lehet, hogy egyáltalán nem fogok tudni, mert nem lesz mivel! Ez járt a fejemben, amikor megjelent előttem Berni, karjában a keresett tárggyal.

– Szia, Tati, itt a laptopod – mondta, és mosolyogva nyújtotta felém az eltűnt gépet.

– Hol volt?

– Az ágyam alatt.

Hát, igen, ott valóban nem néztem meg. Álmomban sem gondoltam volna, hogy használaton kívüli könyvek, játékok és Barbie babák közé került. Ha ítéletnapig keresem, talán akkor sem jövök rá, hogy ott van. Ezzel szemben a szívemet mégsem a hála érzése öntötte el, hanem a düh.

– Honnan tudtad, hogy ott van?

– Észrevettem.

– Aha. Úgy könnyű észrevenni, hogy tudod, hol kell keresni. Valld be, hogy te raktad oda!

– Nem én voltam! – kiáltotta a legőszintébbnek szánt hangján Berni.

– Nagyon örülök, hogy megvan a laptop, de ha hamarabb megmondod, hogy hol van, akkor megspórolhattál volna nekem fél óra idegeskedést és keresgélést. És nem is ez fáj a legjobban, hanem hogy nem mondasz igazat.

– De igazat mondok! Nem én raktam oda!

Az őszinteség is egy olyan dolog, ami meg kell tanulnia az embernek. A vágy, hogy bárcsak ne én lettem volna valami disznóság elkövetője, olyan nagy tud lenni, hogy az ember képes teljesen beleélni magát. Vagyis hazudni sokkal egyszerűbb, mint elmondani az igazat – legalábbis rövid távon mindenképp. A szülőnek viszont az a dolga, hogy a gyerekét rávezesse arra, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért, még ha ez akkor éppen szörnyen kényelmetlen is neki.

– Szóval, ha nem te voltál, akkor ki lehetett? Se Berci, se Johanna nincsenek itthon, akik mint potenciális elkövetők szóba jöhetnének. Talán a szomszéd Feri bácsi surrant be az ajtón, hogy az ágyad alád dugja a laptopom? Vagy a Laptopágyaládugó Hapci Benő?

– Te nem hiszel nekem! – kiáltott Berni, és sírva elrohant. Bántja a lelkiismeret, gondoltam, nem baj, hadd bántsa csak!