Bianka negyvenes nő, aki annak ellenére szorong folyamatosan, hogy sikeres a munkahelyén, és a párkapcsolata is jónak mondható.

– Az a baj – érti? -, hogy képtelen vagyok a nyugalomra. Állandóan jár az agyam. És persze megállás nélkül szorongok valamin.

– Általában min?

– Általában? Mindenen. Hogy elégedettek-e a főnökeim, vagy én leszek az első, akit majd kiraknak. Hogy a kapcsolatom tényleg olyan jó-e, vagy majd szépen elhagynak, mert nem vettem észre valamit. Hogy az, amit gondolnak rólam az emberek, igaz-e, vagy majd egyszer jól lebukom, hogy nem is vagyok olyan.

– Miért ennyire nehéz?

– Mert folyton ott motoszkál bennem, hogy gyerekkoromban miket mondott az anyám. Ja, és az apám is. Abban nem nagyon voltak jó dolgok. Bár nyilván csak jót akartak nekem, de mi van, ha igazuk volt? És én tényleg egy…

– Egy…?

– Szemfényvesztő vagyok. Aki ügyesen eladja magát mindenhol, de közben nem ért semmihez, nem is kedves, nem is okos, nem is érzékeny, nem is jó ember, nem is…

– Úgy tűnik, ezt vég nélkül tudná sorolni!

– Épp eleget hallgattam gyerekkoromban. Nem nagyon kaptam dicséretet. A szüleim nem olyanok. Dolgosak, nehéz életűek voltak, vagyis most is azok, mert még élnek. Csak épp nem kenyerük a szép szó. A feladat – mindig ez volt a jelszó. Végezd el rendesen a feladataidat! Nem számított, mennyire jól csináltam valamit, mindig találtak benne hibát. Vagyis inkább úgy mondom, sosem voltak elégedettek velem annyira, hogy azt mondják: Ügyes vagy, kislányom!

– Ehelyett mit mondtak?

– Hogy mit? Volt, hogy semmit. Ott álltam az ötösömmel előttük, vagy a kitakarított lakással, vagy a dicséret reményében megsütött sütivel, és semmi! Ha mégis szóltak, akkor megkérdezték, egyébként minden feladatommal készen vagyok-e. Egyszer kiborultam, és megkérdeztem anyámat, miért ilyen. És erre azt válaszolta, a dicséret olyan dolog, amit ki kell érdemelni. Akkor sírni kezdtem, de csak annyit mondott, ne kényeskedjek, hanem csináljak mindent jobban.

Örökös kritika

Amikor valaki úgy nő fel, hogy a szülei – akiknek a legfontosabb feladatuk a szeretetteljes gondoskodás lenne – állandó érzelmi nyomás alá helyezik, megkérdőjelezve a képességeit, akkor önbizalomhiány és örök elégedetlenségérzés alakulhat ki benne.

Tudjuk, hogy az önbizalom egészen a korai életévektől fokozatosan fejlődik és alakul, először az anya-gyerek kapcsolatban, majd bővül az intézményes kapcsolatok – óvoda, iskola – és a rokonság érzelmi viszonyaiban. Életünk során nagyon sok olyan mondatot kapunk, ami dicséret arra vonatkozóan, milyen ügyesek voltunk, de kritika is érkezhet, ami valójában negatív értékítélet. Ha valakinek például szigorúak voltak a szülei, és úgy gondolták, „teher alatt nő a pálma”, vagyis a gyerek nevelését dorgálással és szabályok felállításával oldották meg, akkor nagy valószínűséggel olyan felnőttet látunk majd, aki nagyon törekszik arra, hogy jól csináljon dolgokat, de a saját magáról alkotott véleménye a „nem vagyok elég jó” érzés köré szerveződik majd. 

Azok a szülők, akik nem képesek őszintén támogatni a gyereküket, valójában megfosztják őt attól, hogy megtapasztalja a sikeresség érzését. Van, aki úgy nő fel, hogy soha semmit „nem csinált jól”, mások pedig a „majdnem elrontott mindent, még szerencse, hogy a szülők beavatkoztak” családi nyomása alatt nevelkedtek.

Hátráltató tényező

A sosem dicsért gyerekek felnőttként is úgy élnek, hogy az öröm és a megelégedettség érzése nem, vagy csak futó pillanatig jelenik meg bennük. Nem élik át azokat az érzelmi élményeket, amelyeket megérdemelnének. Amikor a szülők megfosztják gyereküket az érzelmi támogatástól és az önbizalma növelésétől, az igazi hátráltató, nehezítő tényező, ami képes észrevétlenül megváltoztatni az élettel és a mindennapokkal kapcsolatos érzelmeket. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy az önbeteljesítő jóslat beigazolódik, és a gyerek engedelmeskedni kezd a szülői értékeléseknek, hibázik, lemond az ambícióiról, a kísérletezésről, és megindul a sikerorientáltság helyett a kudarckerülés útján. Ha valakinek ilyenek a korai érzelmi tapasztalatai azoktól a személyektől, akik elvileg a legközelebbi szerettei, akkor mit várhatna el a külvilágtól? Hogyan lehetne képes előállítani önmagában a biztonság érzését, az önbizalmat?

Szeretni kell apát, anyát

A szülők személyének tisztelete természetes érzelem egy gyerek számára. Amikor azonban a szülő viselkedése valójában gátja annak, hogy a gyerek személyisége kibontakozzon, akkor egyszerre ellentétes érzelmek születhetnek a gyerekben: szeretni kell apát-anyát, de nem lehet szeretni őket, mert állandóan leértékelnek. Természetes érzelmi válasz lehetne ilyenkor a harag. Lehetne dühösen reagálni azokra a megjegyzésekre, amiknek köszönhetően valaki egyre pocsékabbul érzi magát, azonban ezt a szülő személye iránti „tabula rasa” sokszor letiltja.

A korai életévek során egy gyermek sosem képes arra, hogy megfogalmazza: a szüleim nem jók hozzám. Azért képtelen erre, mert a szülők alakja kezdettől fogva idealizált tekintélyfigura, és tulajdonképpen érinthetetlen. Minden gyerek tudattalan érzelmi válasza egy esetlegesen szülőtől származó negatív érzelemre tehát az lesz: én nem vagyok elég jó. Ez az érzelmi működés – tabula rasa – valójában a szülőt védi, a gyerek érzelmeit nem.

Ez a fajta szülői viselkedés különösen negatív hatású a 21. században, amikor a harmincas-negyvenes generáció tagjai erős versenyben állnak egymással. Mindennél nagyobb szükség lenne tehát optimális önértékelésre és megfelelő önbizalomra ahhoz, hogy az élet nehézségeit, konfliktusait valaki kezelni tudja. Egy sosem dicsért gyerek – aki már felnőtt -, amikor a saját életére gondol, sokszor olyan félelmekkel teszi, mintha jelmezbálban lenne, ahol állandóan attól kell tartania, valaki odalép, és lerántja a maszkját, akkor pedig majd mindenki látja, ki is ő valójában.

A valódi értékek súlya

Amikor felnőttként úgy érezzük, nem vagyunk biztosak önmagunkban, kételkedünk a képességeinkben, és csodának tartjuk, hogy mások jó véleménnyel vannak rólunk, akkor muszáj valamit tennünk önmagunk elfogadásának érdekében. Fordulhatunk szakemberhez, de olykor az is jó hatású, ha egy bizalmas barátunkkal leülünk, és kérünk tőle egy külső szemmel történő értékelést.

A gyerekkori önbizalomhiány nem leküzdhetetlen, ha felnőtt fejjel következetesen emlékeztetjük magunkat arra, hogy mások lettünk, mint a szüleink, és vannak értékeink. Az öröm és a siker talán elmaradt a korai érzelmekből, és nyilván nem törölhető ki az emlékezetünkből, de mindig képesek lehetünk arra, hogy azt mondjuk magunknak: „nem azért szorongok, mert igazuk volt a szüleimnek, hanem azért, mert mindent elhittem, amit nem kellett volna”.

Fotó: Getty Images