Fulókércs. Az eldugott kis falu Miskolctól ötven kilométerre, a határ közelében fekszik. Újabban közel visz hozzá az autópálya, ez kissé enyhített az elszigeteltségén, de a gondokat korántsem oldotta meg. Mióta a bányák, üzemek bezártak, kevés a munkalehetőség, és a falu elindult a lejtőn. A háromszáz lakosból százan közmunkából tengetik napjaikat. Nehéz errefelé az élet. Ezért választották ki a kormány által támogatott Felzárkózó települések program helyszínének, ezért jelent meg itt a Máltai Szeretetszolgálat. Amikor három évvel ezelőtt munkatársaikkal a faluba érkeztek, remény ébredt az emberekben. Talán a gyerekeiknek már könnyebb lesz.
És száll a cigány himnusz!
Kedd, tizenhárom óra. A Máltaiak Jelenlét Pontja. Felújítatlan parasztház tornácán ülünk az itt dolgozó szociális munkással, Czikó Krisztinával, és jobbkezével, Lakatos Renivel. Várjuk, hogy ideérkezzenek az iskolából a gyerekek. Nagy nap a mai! Fél háromkor kezdődik a fociedzés, és a srácok számára ez jelenti a hét fénypontját. Végre ők is lehetnek Ronaldók. Elképzelhetetlen boldogság!
–Csókolom, Nénje! – ront be a kapun az első fecske, majd azzal a lendülettel Reni nyakába ugrik.
–Netán rokonok? – kérdezem meglepve.
– Dehogy! – feleli mosolyogva Reni. – Én a szomszéd faluban lakom. A „nénje” afféle bensőséges megszólítás a romák között, és én közülük származom. Átérzem az örömeiket, a bánataikat, tisztában vagyok a problémáikkal, ezért is tudok segíteni nekik. Én is voltam hasonló, rossz helyzetekben, mint az itteni, mélyszegénységben élő családok. Tizenegyedikben maradtam ki a gimnáziumból, anyámnak el kellett döntenie, hogy az utolsó ötszázasából engem tesz fel a városba vivő buszra, vagy inkább a három testvéremnek vesz kenyeret. Csak harminchat évesen vettem a bátorságot, hogy visszaüljek az iskolapadba, és leérettségizzem. Biztatom is a példámmal a gyerekeket, mondom nekik, hogy nincs lehetetlen, és hogy soha nem szabad feladni!
– A nénje olyan, mint mi – zárja rövidre a kis Alex, aztán kiböki, hogy azért jött másfél órával korábban a fociedzésre, mert hamarabb lett vége a tanításnak, és mert… – itt megakad, és lehajtja a fejét.
– Na mesélj, mi történt? – nógatja Nénje.
– Semmi… Verekedtem. Fültövön vágtam egy fiút.
– Miért?
– Mert megverte a húgomat – feleli dacosan a tízéves.
– Még jó, hogy elengedett a tanító néni edzésre! – mosolyodik el megbocsátón Reni.
Az a szabály, magyarázza hozzám fordulva, hogy ha egy gyerek nem ír házi feladatot, vagy rossz fát tesz a tűzre, a tanár nem engedi el focizni. Remek motivációs eszköz, a kölykök semmi pénzért nem maradnának le az edzésről. Mióta a Máltaiak megszervezték a faluban a focicsapatot, javultak a gyerekek tanulmányi eredményei.
– Keddenként meg is húzom magam – vallja be a kisfiú. – Csak most valahogy nem sikerült. De csütörtökön meg hétfőn jó leszek, mert akkor meg Szimfónia van. Tetszik tudni, mi az? – néz rám ragyogó szemekkel. – Jön egy zenetanár, és muzsikálunk. A húgom hegedül, én gitározom. Megmutassam?
Azzal beszalad a házba a hangszeréért, és már száll is a cigány himnusz az akácfák alatt:
„Zöld az erdő, zöld a hegy is, / A szerencse jön is, megy is. / Gondok kése húsunkba vág, / Képmutató lett a világ. / Egész világ ellenségünk, / Űzött tolvajokként élünk…”
„Tőletek egy lány elveszi a labdát?”
Mire befejezi, tele az udvar kisiskolásokkal. Míg Nénje teát oszt nekik, mi Krisztával elindulunk a szomszéd községbe a felsősökért.
– De előbb még beugrunk Lakatos Vanesszáékhoz! – indítványozza útitársam. – Ő a mi reménységünk. Úgy focizik, mint egy fiú, és idén felvették a miskolci Szemere Bertalan szakközépiskola rendészet szakára. Ha minden jól megy, le fog érettségizni. Óriási eredmény ez ebben az isten háta mögötti faluban! A kislány jó tanuló, de állítom, a foci az, ami az önbizalmát megnövelte. Két éve kezdődtek az edzések Fulókércsen – vág bele a történetükbe. – Én eleinte nem bíztam benne, gondoltam: Foci? Minek az? Én a szabályait sem ismerem. De be kell látnom, nagyszerű kezdeményezés volt a szeretetszolgálat részéről. Munkára, kitartásra szoktatja a gyerekeket, tartást ad nekik, és közösséget kovácsol belőlük. Szemlátomást boldogok tőle. Futballoznak, és észre sem veszik, hogy közben integráló, fejlesztő foglalkozáson vesznek részt. Vanesszát tavasszal el is vittem egy profi lánycsapat edzőjéhez a városba, hogy nézze meg. Ott helyben derült csak ki, hogy túlkoros, tizennégy éves korig vesznek fel új tagot. Könyörögtem az edzőnek, hogy legalább engedje játszani egyet a nagyobb fiúkkal. Végül Vanessza futballozhatott, és mondanom sem kell, lemosta a tizenhét éves fiúkat a pályáról! Ott álltam a zuhogó esőben, és lelkesen drukkoltam neki. Az edző utána odajött hozzám, hogy a kislány nagyon tehetséges, sajnálja, hogy nem veheti fel.
Vanessza édesanyja már a verandájukon vár. Krisztától tudom, hogy egy miskolci gyárban dolgozik, a férje közmunkás.
– Lakatosné Ágota – mutatkozik be elfogódottan, majd behív a szobába, és kérésemre mesélni kezd a lányáról. – Ó, Vani már az óvodában is fiús volt! Folyton focizni akart. Az apja vére, régen a férjem is futballozott, meg a nagybácsik is. De ennyire ügyesek nem voltak. A lányom úgy cselez, hogy a fiúk csak néznek. Mindig mondják nekik: „Tőletek egy lány elveszi a labdát?” Remélem, Vani többre viszi nálunk. Jövőre kollégista lesz, kicsit fél tőle, de tudom, hogy nagyon várja.
