Elnézést kér a késésért, nem számolt a túlórával. Leteszi a táskáját, kibújik az overalljából, átdobja fekete hajzuhatagát a vállán, majd rendel egy kávét. A hosszú szempillák alól eleven szempár néz vissza rám. Petra belekezd, hogy elmesélje a történetét, de egy ponton megállítom, tisztáznunk kell valamit.

– Jól értem, hogy több mint egy napja talpon vagy? – kérdem tőle. Hihetetlennek tűnik, hogy huszonnégy órányi komoly fizikai és mentális igénybevétel után képes összeszedetten és lelkesen beszélni a munkájáról, ráadásul nyomát sem látni rajta a kialvatlanságnak.

– Elmondom, hogy ma már edzettem is egy kiadósat! – kacag, látva a meghökkenésem. – Tudod, ennyit jelent, ha azt csinálod, amit szeretsz.

Szuperhősök a valóságon innen

A babák sosem kötötték le igazán. Kisautóival játszott, a ház körül élő kutyákkal, macskákkal töltötte az idejét, és rajzfilmeket nézett – meséket, amelyekben a hősök mindig elkapták a rosszfiúkat. Petrában már gyerekkorában megfogalmazódott, hogy felnőttként olyan szeretne lenni, mint ők; tudta, egyszer majd rendőr lesz belőle. Vagy katona.

– Apukám egy ideig rendőrként dolgozott, később mestercukrász lett. Iszonyatosan bölcs és erős ember volt, sosem panaszkodott. A mai napig ő az abszolút példaképem – mesél az édesapjáról, aki még olyankor is hitt benne, amikor ő elbizonytalanodott magában.

Petra határrendész-iskolát végzett, mégsem dolgozhatott soha határőrként – nem sokkal azután, hogy leérettségizett, érvénybe lépett a schengeni egyezmény, és megszűnt a Határőrség –, ráadásul a Rendőrtiszti Főiskolára nem sikerült bekerülnie.

– Nagyon elkeseredtem, de tudtam, hogy valamit kezdenem kell az életemmel – mondja. Végül a vendéglátásban próbált szerencsét. Kihasznált minden lehetőséget, vendéglátói végzettséget szerzett, vezetett panziót, és tizenkét év után úgy érezte, nem maradt számára több kihívás. Eljött az idő, hogy ismét gyerekkori álma felé forduljon – elkezdte a rendőrségi iskolát. – Ha én valamit a fejembe veszek, addig megyek, amíg el nem érem. Ahogy anyukám mondaná: makacs vagyok.

Üvegcipő helyett bakancs

– Régen rohamrendőröknek hívtak minket – magyarázza Petra, amikor arról kérdezem, mik a feladatai. – A fő profilunk a tömegkezelés, sportrendezvényeken, koncerteken vagy akár demonstrációkon vagyunk jelen, és határőrizeti feladatok is tartoznak hozzánk. 

A Készenléti Rendőrség bevetési alosztályának tagjaként huszonnégy órás műszakban teljesít szolgálatot, immár öt éve. A munka komoly fizikai erőnlétet igényel, elég, ha csak a közel harminc kilós testpáncél cipelésére gondolunk. És akkor még nem beszéltünk a bevetések veszélyeiről! Petrát köti a titoktartás, részletekbe nem mehet bele, ezért csak annyit mond, volt már meleg helyzetben, de állta a sarat.

Az alosztály egyetlen női rendőreként a kemény alkalmassági vizsga és a kétéves képzés után a kollégái tiszteletét is ki kellett vívnia. 

– Egyedüli lányként érkeztem közéjük. Éreztem, hogy feszegetik a határaimat, de én foggal-körömmel azon voltam, hogy bebizonyítsam, itt a helyem. Azt szokták mondani, nálunk nincsenek nők meg férfiak – rendőrök vannak.

Petra bizonyított, és befogadták. Azóta sem nőként, hanem rendőrként kezelik.

– A rendőrségen nincs helye az utálkozásnak, mert ha helyzet van, együtt, egy csapatként kell dolgoznunk.

A munkája során Petra mind többször találkozott a mentősök finomra hangolt, precíz együttműködésével. Egy-egy baleset helyszínén éppen olyan csodálattal figyelte őket, ahogyan egykor a tévéképernyőn a mesehősöket.

– Sokszor teljesen megfeledkeztem magamról. Úgy álltam, mint egy kisgyerek, és néztem, hogyan látják el a beteget, teszik hordágyra, és indulnak el vele. Micsoda összetartás, micsoda csapatmunka! Tudtam, ezt nekem is ki kell próbálnom.

Petra a huszonnégy órás szolgálat után is mosolyog