Gyerekkoromban rengeteget nyaraltunk Szlovákiában, Ruzomberokban (Rózsahegy), a cukorgyári üdülőben. De a Szlovák Paradicsomot – a Dobsinai-jégbarlangot leszámítva – mindig nagy ívben elkerültük, valószínűleg azért, mert apámnak nem volt jó a lába. Amikor nemrégiben megláttam egy felvételt a Suchá Belá (Száraz-fehér) patak völgyéről, már szerveztem is a hosszú hétvégét.
Földtani játszótér
Bár a Szlovák Paradicsom térképen szemre közel van, azért számoljunk hosszabb menetidővel. A Budapestről nagyjából 250 kilométeres távot négy óra alatt lehet kényelmesen megtenni. Mindez azért van, mert a szlovák részen éppen nem esik útba autópálya, és a hegyvidéki szakaszokon kanyarogva eleve nem lehet gyorsan hajtani. Mindezért kárpótol az út szépsége. Például a Gömör-Szepesi-érchegységen való átkelés. Megkapó falvak, sebes patakok – az embernek kedve lenne sok helyen megállni egy kicsit.
Mivel későn kezdtem a szervezést, a tavaszi hosszú hétvégén már nehéz volt a környéken szállást találni. Végül Vernárban, a falu végén sikerült helyet kapnunk egy panzióban, ahol egészen jó konyhát vittek, és némi „Dobrý deň!”-nyel (Jó napot!) meg „prosím”-mal (kérem) minden kommunikációs nehézséget át tudtunk hidalni. Itt is romantikus patakocska, hegyi kaszálók és bércek fogadtak, a hegyoldalban pedig a partizánok egykori viskója, felújítva. De persze sejthető volt, hogy hiába a szép környezet, a Slovensky raj, azaz a Szlovák Paradicsom még ezt is le fogja pipálni.
A Szlovák Paradicsom a Gömör-Szepesi-érchegység területén található, de még az Alacsony-Tátra egy kis szakasza is „átlóg” ide. A számunkra érdekes része sokkal inkább A Gyűrűk Urát idéző nevű Káposztafalvi-karszt, amely egy mészkőhegység – ettől pedig magában hordozza az ilyen típusú helyek nyújtotta összes földtani izgalmat. A mész ugyanis remekül oldódik a szén-dioxidos vízben (az esővíz is enyhén szénsavas), így az évmilliók során kanyonok, völgyek, víznyelők, barlangok alakulnak ki az effajta helyeken. Vagyis, tulajdonképpen, egy kisebb geológiai játszótér jön létre, festői vidékekkel. Időszakos forrásokat is találunk errefelé, amelyek csak csapadékosabb időjárás vagy hóolvadás idején működnek. A terület esősebb, mint amihez mi hozzászoktunk, nyáridőn pedig hűvösebb van – így semmi sem akadályozhatja meg, hogy túrázzunk egy jót.
Pallókon, létrákon
Másnap elindultunk, hogy meghódítsuk a Paradicsomot. Az autót Podlesoknál (Erdőalja) tettük le, Hrabusicétől (Káposztafalva) néhány kilométerre. Kifizettük a minimális parkolódíjat és a belépőjegyet, utána becéloztuk a Sucha Belát – ami nem volt túl nehéz, mert szinte a parkolónál kezdődik a túra. Fontos egyébként a jó túracipő, mert az embernek hamar kimegy a bokája, ha nem figyel oda – valamint nem árt, ha valamennyire vízhatlan is a lábbeli, hiszen, akárcsak a Rám-szakadékban, itt is van úgy, hogy túl közel lesz a patak. A túraútvonalak egyirányúak, tehát nem tudunk visszafordulni, ha elfáradtunk. Ezért tényleg csak annak ajánlott belevágnia, aki átlagos, de inkább annál jobb kondiban van. A tériszony lehet még, ami megakadályoz bennünket a túrában, hiszen helyenként legalább tíz méter magasra kell felkaptatni falétrákon. Ha jó idő van, vagy oktatási szünet, akkor az is előfordulhat – mint ahogy mi is tapasztaltuk –, hogy ezeknél a létráknál feltorlódik a tömeg. Az egyik helyen például legalább negyven percet kellett várakoznunk, míg felkapaszkodhattunk. A tömeget úgy lehet kicselezni, ha reggel hat-hét körül vágunk neki a kirándulásnak.
Mindennek ellenére ez a közepesnél nehezebb túra az összes kényelmetlenségért kárpótol. A kezdeti egy kilométer nem tűnik falrengetőnek – lazán sétálunk a gyönyörű tájban. A patak egyébként azért kapta a Száraz-Fehér nevet, mert néha, karsztvidékekre jellemző módon, alábukik, és a föld alatt halad, néha pedig fehéren zubog a kövek között. Ahogy a szurdok összeszűkül, jönnek a fahidak és a fektetett doronglétrák. Itt már fokozottan kell figyelni a lépéseinkre. Néhol láncokba kapaszkodhatunk, és a sziklába erősített rácsos fémpallókon haladhatunk, néha meg magában a patak medrében. De nemsokára elérjük az első vízesést, a Tálacskát. Itt néha a már említett módon várakoznunk kell, majd szinte kilencvenfokos meredekségű létrán mászunk egyre feljebb. Nemsokára eljutunk a szakadékhoz: ez valóban olyan szűk sziklaszoros, amelyen csak egyetlen ember fér át. Ezután újabb sebes sodrású vízesések jönnek – a Kisablak és a Teknő –, majd még egy kis mászás, amelynek során megcsodálhatjuk a meseszerű, sziklás szurdokot, a patakot. Kiélvezhetjük a természet vad, teremtő játékának hangulatát a kissé sötét, mohos szakadék mélyén. És ha ezzel is megvagyunk, majdnem ezer méter magasan elérjük a meredek túra tetőpontját, ahonnét már lefelé vezet az út, a parkolóba. Számoljunk a körülbelül kilenc kilométeres távra és a 460 méteres szintemelkedésre legalább három és fél órát. Ha gyerekkel megyünk, akkor többet. Ebben az esetben lefelé jövet többször álljunk meg pihenni, üldögéljünk a fűben, szedjünk erdei epret, csomagoljuk ki a hátizsákból a rántott húsos szendvicseket.