Mit szólna ahhoz, ha holnap felettese azzal indokolná meg az új vállalati stratégiát, hogy a csontjaiban érzi a jó irányt? Vagy azt mondaná, ezt súgták az ösztönei? Esetleg megálmodta? A hitetlenkedésen és a szemforgatáson túl a többség puccsban reménykedne, és jelezné a HR-osztálynak, hogy a főnök nem százas. A tudományos kísérletek, az adat- és kockázatelemzések korában azt hisszük, az eldöntendő kérdésekhez hasonlóan minden helyzetre van jó és rossz válasz, amit ki lehet kalkulálni. Az élet azonban nem így működik. A munkahelyen és a magánéletben is számos olyan szituáció akad, amikor nem csak egy helyes út létezik, nincs idő mérlegelni és zsigerből kell cselekedni.
Küldj egy jelet!
Az elmúlt napokban arra kértem az ismerőseimet, meséljenek megérzésekről, megmagyarázhatatlan hátsó gondolatokról, a fejükben megszólaló vészcsengőről, jóslóálmokról, déjà vu élményekről. Én is meglepődtem, hogy mindenkinek akadt sztorija; a tudomány szentségében hívő, a spiritualitást folyton átkozó mérnökembernek is. Albert Einstein 1929-ben azt mondta a Saturday Evening Postnak, hogy hisz a megérzésekben. Néha nem tudta, de érezte, hogy igaza van. A fizikus úgy vélte, praktikusabb bízni az ösztönökben és később tesztelni azokat a gyakorlatban, mint eleve elvetni őket.
De honnan tudjuk, mi számít jelnek, igazi megérzésnek? Judith Orloff amerikai pszichiáter több könyvet is írt arról, hogyan tudnánk az intuícióinkat a szolgálatunkba állítani, helyesen értelmezni a jeleket. Szerinte érdemes az olyan testi reakciókra figyelni, amilyen a hidegrázás, a hirtelen fellépő melegségégérzet, a gyomorban repkedő pillangók, a torokban megakadó gombóc, a libabőr. Néha a test hamarabb jelez, mint az agy. Kapjuk fel a fejünket, ha déjà vut érzékelünk, vagyis azt gondoljuk, hogy amit látunk-hallunk, az már egyszer megtörtént velünk. Orloff arra int bennünket, hogy legyünk résen, ha véletlen egybeesést, egyidejűséget észlelünk. Nem kell messzemenő következtetéseket levonni a furcsaságokból, de legyünk benne jobban a pillanatban, figyeljünk magunkra, az érzéseinkre. Vannak olyanok, akiknek ez sokkal jobban megy, ők jellemzően nagyon empatikusak, fejlett az érzelmi intelligenciájuk, könnyen ráhangolódnak akár ismeretlenek érzéseire is, hamar barátságot kötnek az állatokkal, és néha szinte a jövőbe látnak; megérzik, ha veszély fenyeget, vagy valami jó fog történni.
Mit mond a tudomány?
Amit a hitetlenkedők spirituális maszlagként emlegetnek, azt ma már laboratóriumi körülmények között lehet vizsgálni. A legelterjedtebb teszt az Iowa gambling task nevű játék, amelyben a résztvevőknek kártyákat kell megfordítaniuk, a lapokat felfedve pedig különböző mértékű jutalmat vagy büntetést kapnak. A játékosok jellemzően a negyvenedik kártya környékén kezdenek tudat alatt felismerni egy mintázatot, és képesek megjósolni, a következő pakli milyen lesz, de a megérzéseikre csak a nyolcvan-századik lap körül tudnak magyarázatot adni. A teszt során kiderült, hogy a teljesítmény javulása szisztematikus fiziológiai változásokat követ. Amikor elkezdenek közeledni a kockázatosabb paklikhoz, a legtöbb embernél stresszreakció jelentkezik, gyorsul a pulzusuk, enyhén izzadnak. Ezek az úgynevezett „szomatikus markerek” vészcsengőként jeleznek, hogy az illető elkerülje a rossz döntést. Akadnak azonban, akik rosszul értelmezik ezeket a testi jeleket, figyelmeztetés helyett pozitív izgatottságként dekódolják, és kockáztatnak.
Problémának gondoljuk, ha az érzelmeink alapján hozunk döntést olyan helyzetekben, amikor az észérveknek kellene utat mutatniuk, de az igazi hiba az, ha figyelmen kívül hagyjuk az ösztöneinket. A megérzés sokkal materiálisabb, mint korábban gondolták, az új képalkotó és diagnosztikai eljárásoknak köszönhetően „tetten érhető”, mi is történik ilyenkor a szervezetünkben. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a zsigeri ösztönök tévedhetetlenek, például nem csak a veszélyes dolgok kelthetnek gyanút, hanem az ismeretlenek is, de ha jön a „furcsa érzés” , mindenképpen érdemes ébernek maradni.
