Nem tudom levenni a szemem az ön mögötti komódon pihenő, négy keréken guruló játék medvéről.

Akkor hadd mutassam be Macit, aki idén nyolcvanegy esztendős, egy évvel idősebb, mint én. Nagyanyám mindent megőrzött, még a gyerekkori rajzaim is megvannak. Ez a maci a világ legjobb játékkészítőjénél, a Steiff cégnél készült. Két medvém volt, sajnos a másik eltűnt az évtizedek során. Utóbbi hasa fel volt vágva, a háború alatt nagymamám abban tárolta az ékszereket. Meg arra az esetre is, ha ismét menekülőre kell fogni. Abban bízott, senki sem feltételezi, hogy a kis Béla kezében lévő plüssmacik egyikében van minden vagyonunk. Hadd áruljak el egy nem is olyan nagy titkot: valójában én is Maci vagyok. Ez a családi becenevem, Dóri is így hív, bárhol, szóval könnyen lehet, hogy az élelmiszerboltban mellettünk vásárlóknak is feltűnt, hogy otthon én nem Béla vagyok, hanem egy kedves medve…

Nagymamáját említette, ő nevelte fel gyakorlatilag. Nagy ajándék a sorstól, hogy magas kort élt meg, sokáig önnel lehetett.

Mindent tőle tanultam az életről, nagyon szoros kötelék fűzött minket egymáshoz. Hogy is lett volna másképp, hiszen a kitelepítés idején egy falusi szoba-konyhában húzva meg magunkat mindig egymás közelében voltunk. Erdélyi főispánné nagymamámtól tanultam az élet és az étel szeretetét is. Megtanított arra is, hogy támogassam az elesetteket. Hogy akkor leszek szerethető, ha szívvel élem az életemet. Ő tanított meg főzni is, tőle tudom, hogy a főzés mekkora öröm. Máig a konyha a fő életterem az otthonomban, Dórival az egész pandémiát végigfőztük. Nagyon szeretek maradékból újat alkotni, ez a képességem is nagyanyámnak hála fejlődött ki.

Úgy képzelem, a nagy tervek, legyen szó utazásról, munkáról, a konyhában születnek, a finom fűszerillatban.

Nincs is jobb, mint reggel elindítani a kávéfőzőt, leülni az étkezőasztalhoz az egyik kedvenc képem alá, és ebben a burokban, biztonságban átbeszélni Dórival a napi terveket.

Ha ezt a gyönyörű rézszínű kávéfőzőt nem említette volna, én biztos megteszem. Nagyon szép darab, igen régi lehet.

Egy német forgatáson szerettem bele, a sorozatban, amelyben játszottam, díszletként funkcionált, és amikor véget értek a munkálatok, ajánlatot tettem a megvásárlására. Eleinte túl sokat kért érte az olasz berendező, de kitartó voltam, nem tágítottam, jól alkudtam, és azóta minden egyes nap megörvendeztet a látványa, és nem mellesleg a vele készített finom kávé. Egyébként az említett festményt is egy forgatási helyszínen, a Garda-tó melletti Salòban vettem, a tájkép látványa is nosztalgiával tölt el.

A Facebookon aktív közösségi életet él, szemmel láthatóan nagyon szeretik az emberek a posztjait. Szó van bennük divatról, öltözködésről és utazásról. Sokak számára inspiráló, hogy milyen életet él.

Pedig alapvetően egyszerűen élünk, teljesen racionálisan.

A privát lét, gondolom, csak vágyálom, hiszen nemcsak itthon, hanem második otthonában, Bécsben is felismerik. Egyáltalán az a második otthonuk?

Mindig az az itthon, ahol éppen vagyunk. Soha nem tudtam volna végleg elhagyni Magyarországot. Kétlaki életet élünk, a határidőnaplómban is minden nap közepére, karikázva az adott város kerül, ahol éppen történnek velünk a dolgok.

Gyönyörűen kivitelezett a naplója, barna bőr, arany szegéllyel.

1977 óta ugyanolyan határidőnaplóba írok, egész terjedelmes helyet foglal el a könyvespolcon. Szeptemberben már megrendelem az újat, de az az igazság, hogy évről évre nehezebb beszerezni. Már egyre kevesebbet gyártanak belőle. Nem divat kézzel naplót írni.

Visszatérve az internetes naplójára, hogyan kezeli a rajongást, hogyan a rosszindulatú kommentet?

Előbbinek örülök és megtisztel, utóbbival kapcsolatban próbálom nem felvenni a kesztyűt. Dóri szerette volna, hogy legyen Facebook-oldalam, én eleinte ellenálltam. Győzködött, hogy aki lemarad, az kimarad. De most már nagyon élvezem, jó játéknak tartom. Akik szívesen velünk tartanak, láthatják, hova utazunk, egyáltalán miért fontos számunkra az utazás vagy az, hogy megismerjük más népek főztjét. Hedonista alkatok vagyunk Dórival mindketten, imádjuk az ismeretlent, a felfedezést.

Tizennégy éve ismerik egymást, tizenhárom éve házasok a feleségével, aki nem kevés évvel fiatalabb önnél. Nyilván akadt elég vészmadár.

Persze. De tény, hogy én későn érő voltam párkapcsolat tekintetében, nem fiatal éveimben ért a felismerés, hogy a házasság nem zsákutca, viszont folyamatos kihívás mindkét fél számára.

Nem kenyere a köntörfalazás, a közösségi médiában sem.

Karcosan éltem egész életemben, és a véleményem is karcos. Ötven év nyugati munka- és élettapasztalat van a hátam mögött, bejártam a világot, millió ember, millió helyzet, valóban nem kerülgetem a forró kását.

Milyen volt mindezek előtt, harmatos színművészeti főiskolásként?

Természetesen én is istennek képzeltem magamat. De szerencsére jó emberek vettek körül. A zseni Várkonyi volt a mentorom, már főiskolásként a Vígszínházba vitt. És Szakáts Miklós, aki megtanított a színpadi beszédre.

Feleségével, Balaton Dórával tizenhárom éve házasok

Aztán úgy adódott, hogy Bécsben lett musicalszínész.

Az első rendezőm Bob Fosse volt, a Kabaré és a Mindhalálig zene rendezője. Nem volt egyszerű helyzet: magyar színészként egy német nyelvű darabban játszottam a címszerepet, miközben angolul kaptam az instrukciókat. Ma már tudom, hogy kifejezetten vakmerő vállalás volt a részemről ez az első bécsi színházi kaland.

Mit meg nem adnának ezért az emberek. És az egész nyugati karrierjéért.

Pedig mindez nem csak csillogásból állt. Persze nem panaszkodom. De senki nem látta mögötte a fájdalmakat vagy a lemondást, és hogy a sikerhez milyen embertelen szorgalomra és alázatra volt szükség.