Két szöszi négyéves lóg fejjel lefelé az óvodai mászókán. Hajfonatuk a földet verdesi, egymásra néznek, és tele szájjal kacagnak. Felhőtlen pillanatok. A feje tetejére állt világba hirtelen beúszik egy ismerős piros tűsarkú képe. Anya! A két kislány versengve kapaszkodik lefelé a mászóka fokain, és egy perc múlva már boldogan szaladnak keresztül az óvoda udvarán.
– Kicsikéim! – hajol le hozzájuk Éva, hangjából búg a szeretet, és óvatosan megtapogatja a két buksit. – Indulás befelé, megyünk haza!
Ekkor valami különös történik. Az ikrek ahelyett, hogy viháncolva berohannának az oviba, közrefogják az édesanyjukat, és nagy odafigyelés mellett odavezetik az ajtóhoz.
–Vigyázz, küszöb! – figyelmezteti Lara, Flóra pedig a karját tartja óvón elé, nehogy elessen. Ekkor válik világossá, hogy a fiatalasszony nem lát…
„Nem érzem magam világtalannak”
Hazaérve – a lakótelepi szociális lakás az óvoda tőszomszédságában van – a gyerekek azonnal birtokba veszik a szobájukat, a csatasorba állított ezernyi plüssjátékot. Mi Évivel ezalatt ismerkedni kezdünk. Ahogy beszélgetés közben igazgatja a tincseit, feltűnnek trendi műkörmei.
–Soha nem vettem tudomást arról, hogy vak vagyok – mosolyodik el kislányosan. – Írjunk inkább „nem látót”, a vak olyan csúnya szó. Nem akarok ilyen lenni, a fehér botot is mellőzöm, ha lehet. Nem tudom, miért büntet a sors, talán az előző életemben követtem el valamit – felsóhajt. – Sokat töröm ezen a fejem… Néhány hónapos koromban rosszindulatú ideghártya-daganat kezdett nőni mindkét szememen. Szegény anyukámnak fogalma sem volt, mi lehet ez, és nem fordult időben orvoshoz. Két és fél esztendősen már üvegszemmel éltem. Szerencsére nem látszik – fűzi hozzá zavarában, talán megérezte rajtam a csodálkozást. – Anyukám nem tudott velem mit kezdeni, és lemondott a nevelésemről, ami nem is volt olyan rossz döntés. A vakok intézetébe kerültem, bentlakásos óvodába. Hétévesen ugyan megkeresett, és ettől kezdve hétvégenként hazavitt magával Debrecenbe, de ne tudd meg, milyen szörnyű életünk volt. Bár jó körülmények között laktunk, soha nem érezhettük magunkat biztonságban az élettársától. Amikor vasárnaponként anyukám visszavitt az intézetbe, nem lehettem biztos abban, hogy valaha újra látom. Kezelhetetlen, szorongós gyerekké váltam. Nehezen is tanultam, mert képtelen voltam koncentrálni, folyton le voltam maradva. Nem csoda, ha a nevelőim nem rajongtak értem. Nyolcadikban azonban megfordult a sorsom: a matektanárnőm, fantasztikus nő, máig a mentorom, leült velem beszélgetni. Arra biztatott, próbáljam meg a gimnáziumot, különben nem lesz belőlem semmi. Igaza volt, megpróbáltam, és ennek köszönhetem, hogy vittem valamire. Még egy főiskolát is elkezdtem, de végül nem fejeztem be, dolgoznom kellett. De nem adom fel, ha a gyerekek nagyobbak lesznek, szociálpedagógiát fogok tanulni… Várj csak, a segítőimtől érkezett egy sms!
„Én is csak boldogságra vágytam!”
Évi matatni kezd az okostelefonján, és már hallgatja is le az írott szöveget. Öt perc múlva itt lesz Hegyes Annamária és Szilveszter, hogy segítsenek a gyerekeknél, jelenti. Addig összefoglalja nekem az utóbbi tíz évét. Huszonkét évesen egy call-centerben kezdett dolgozni, majd 2013-tól a csepeli önkormányzatnál alkalmazzák mint jegyzőkönyvvezetőt. Jelen van minden testületi ülésen, és vakon begépeli a felvett hanganyagot. Soha nem ejt helyesírási hibát! Igyekszik mindent megtanulni, jól csinálni, a lakást is ő tette rendbe, mielőtt jöttem, jelenti büszkén. Csak a külvilágban nehéz, hajtja le a fejét szomorúan, a bejáratott utakon már egyedül is eltalál, de a játszótérre nem tudja levinni az ikreket, mert nem tudna ügyelni rájuk. Többek között ezért szorul segítségre. Meg még sok minden másért…
– Nem tudom, a sors miért szánta nekem az anyaszerepet – folytatja elmélázva –, hiszen Annamari sokkal csodálatosabb édesanya lett volna… Amikor harminchárom évesen várandós lettem a lányokkal, egy ideje már Szilárddal éltem az édesanyja lakásában. Nagyon szeretem a mamáját is, őt is. Sziszi végtelenül okos, érzékeny fiú, máig jókat tudunk beszélgetni. De sajnos gyengénlátó, egész életében túlféltették, megértem, hogy nem tudott felelősséget vállalni a lányainkért. Becsületére legyen mondva, ezt előre közölte is, de ettől még nagyon nehéz volt. Végül négy hónapig bírta velünk, már ebben a lakásban, majd összepakolt. Nem haragszom rá, több törődésre lett volna szüksége, én meg éjjel-nappal szoptattam, rettenetesen fáradt voltam… De nagyon előreszaladtam. Amikor megéreztem, hogy gyermeket várok, felkerestem egy fiatal nőgyógyászt, ő azt mondta, szívesen elveszi a babát, elég nekem a magam baja. Már majdnem meggyőzött, amikor az ultrahangvizsgálaton kiderült, ikreket hordok a szívem alatt. Ez már Isten ujja, gondoltam, és eldöntöttem: megtartom őket. Arra nem számítottam, hogy két hónaposan a gyerekeim ugyanúgy megbetegednek, mint annak idején én. Mondd, mennyi az esélye, hogy az az ötven százalék, ami ennek a daganatos betegségnek az öröklődési aránya, mindkét gyereknél bejöjjön? Ráadásul kétpetéjű ikrek.
– Döbbenet! – szakad ki belőlem.
– Az orvos is ezt mondta, amikor diagnosztizálta a betegséget a kicsiknél. Tudnád, milyen megalázó volt. Mindenütt engem, az anyjukat hibáztattak, hogy miért vállaltam őket. – Évi elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában. – Miért? Én is csak boldogságra vágytam, mint mindenki más. És nézd meg, két gyönyörű kislány! Hát nem érte meg?! Kétségkívül nagy ára volt. Hat kemoterápián vagyunk túl, némelyiket altatásban végezték, az artérián keresztül, egy kanülön át nyomták fel a gyerekek szeméhez a gyógyszert. Utána nyomókötést kaptak, és napokig üvöltöttek a fájdalomtól. Éjszakákon át nem aludtunk, a végén már közel jártam ahhoz, hogy véget vessek az életemnek. Szerencsére nem tettem meg. Már egy éve jobban vannak a lányok, és reménykedem, hogy nem esnek vissza. Szilveszteréknek rengeteget köszönhetek, nem tudom, nélkülük hogy boldogultam volna. Akadt ugyan más segítőm is, az önkormányzat küldött dadusokat, egyikük, Márti ma is velünk van, reggelenként ő viszi óvodába a lányokat. De Szilveszterék valami mást tudnak. Kinyitották a lányok számára a világot.
