Kitartó. Lelkiismeretes. Megbízható. Bármikor elérhető. Példakép. Föláldozza magát, a családját a pácienseiért. Ezeket a mondatokat hallani Budapesten, az óbudai Vályog utca családias kis rendelőjében. Ott beteg orvost dicsér, méltat és elismer. Orvost, de nem azért, mert néhány hete Batthyány-Strattmann László-díjat kapott, ami az egyik legnagyobb szakmai elismerés.
A betegnek legtöbbször igaza van
Az, hogy Fogl Magdolna orvos lett, talán véletlen, talán nem. Az viszont biztos, hogy ez részben az édesapjának köszönhető, aki biztatta. A kamaszkori lazítás idején azt mondta neki: Magduskám, ha olyan akarsz lenni, mint retek a piacon, hat egy csomóban, ne tanulj. Egyebek mellett ez is motiválta a fiatal lányt, aki éveken át tangóharmonikázott, középiskolásként történelemversenyeket nyert, kiemelkedett németből és biológiából is. Azt meséli, vonzotta a pedagógusi pálya, de amikor azt tapasztalta, jó fejű diákok sem tanulnak becsülettel, föladta az álmát. Azt persze akkor még nem tudta, orvosként sokkal többet kell majd tolerálnia, mint egy tanárnak.
– Tizenhat évesen döntöttem, orvos leszek. Igaz, nem gyerekorvos, pedig édesapám titkos vágya az lehetett, mert sokszor mondta: szép dolog kisgyereket gyógyítani – emlékszik vissza. – Azzal, hogy szorgalmasan, jól tanultam, talán kicsit a szüleimtől elvett lehetőséget akartam megvalósítani. Ők egy kis sváb faluból – Táncsics Mihály szülőfalujából, Ácsteszérről – kerültek a fővárosba, és sok munkával teremtették meg annak feltételeit, hogy egyetemre járhassak. Azt hiszem, büszkék voltak, de nem dicsérgettek. Nálunk alaphelyzet volt, hogy mindent jól kell csinálni! Kötelességtudat, munka, emberség tekintetében a szüleim a példaképeim. Ők a semmiből építettek föl valamit, közben derűsek, boldogok maradtak, és ezt a derűt örököltem – mondja a doktornő.
Több betege mesélte róla, hogy nem lehet kibillenteni a lelki nyugalmából, elterelhetetlen a figyelme. Ezt állítják dr. Fogl Magdolnáról, és mikor ezzel szembesítem, bólogat.
– A negyvenhat éves praxisom alatt soha nem emeltem föl a hangom, még senki nem csapta rám az ajtót, de azért van, ami engem is zavar. Ilyen az udvariatlanság, a tiszteletlenség. Nem szép, de ma természetes, hogy egy nő előtt az ajtón simán bevágódik egy férfi, hogy nem adják át a helyet. Ezek apró, bosszantó dolgok. A rendelő az más. Ott semmi nem bosszanthat. Viszont zavar, elkeserít a szemtelenség, a kioktató stílus akár kórházi kolléga részéről is, és az értetlenség. Bánt, ha a páciens nem hiszi el, hogy jót akarok, és vitatkozik, miközben nincs ismeretanyaga oltásról, betegségről. Egyébként úgy gondolom, aki bejön a rendelőbe, kiszolgáltatott, segítséget remél. Ott én vagyok hatalmi pozícióban, és ezzel nem illik visszaélni, akármit gondolok is. A véleményemet higgadtan, érthetően elmondom, és ha a beteg részéről rossz mondat hangzik el, nem rovom föl neki. Tudom, rájön magától, és a következő találkozáskor elnézést kér – mosolyodik el kedvesen. – Ennyi év után kimondhatom, olykor nehéz, mert az én akaratomnak és a páciens akaratának szinkronban kell lennie. Ha a beteg panaszkodik, finoman erőszakos, nagyon kér egy vizsgálatot, azt tapasztalom, szinte mindig igaza van. Ezért nagyon figyelek, és többtucatnyi feltételezhető betegséget gondolok végig. Tudom, nem panaszkodnak, ha nincs baj.
Véletlenek összjátéka
De ugorjunk vissza az időben, oda, amikor a fiatal lány – munkás szülők egyetlen gyermeke – elindult egy olyan úton, amelyen sok tanulással, kemény munkával, de megvívta a maga harcát. A felvételi, az egyetemi évek csodája, az életre szóló társ megtalálása mind megadatott a fiatal medikának. Azt meséli, férjét, Szokoly Miklós professzort harmadévesként ismerte meg, de a szülők elvárásának megfelelően a diploma 1976. szeptemberi kézhezvétele után kötötték csak össze az életüket.
– Fűtött bennünket a lelkesedés! Szigorló orvosként mindketten mentőztünk, hogy tapasztalatot, gyakorlatot szerezzünk. Amikor végeztünk, a fővárosban nem volt hely, így Zirc – még a ciszterciek által alapított, 1900-ban megnyílt – kis városi kórházába kerültünk, emlékszem, kilencvenforintos ügyeleti díjjal és kétezer-háromszáz forintos fizetéssel. Zircen három osztály – belgyógyászat, sebészet és szülészet – működött, volt egy kis labor, a műszerezettséget a röntgen, az EKG és a fonendoszkóp jelentette, meg a két kezünk. Óriási szükség volt a tudásra, az azonnali döntési képességre, hiszen a Bakonyból minden sérültet, beteget, szülő nőt oda hoztak, a nagy havas teleken olykor harckocsival. Rengeteget tanultam, máig nagy tisztelettel gondolok az első lépéseinket segítő kollégákra, akik úgy szolgálták a betegeket, ami ma is minta számomra.
Magdolna a belgyógyászaton, férje a sebészeten kezdett. Ott, szolgálati lakásban született meg Miklós fiuk, aki ma traumatológus sebész, és három fiúgyermekkel büszkélkedhet. Három év vidéki lét után, egy véletlennek köszönhetően került vissza a pár a fővárosba. Magdolna a Korányi Tüdőgyógyintézetbe, ahol tébécés és tüdődaganatos betegeket gyógyított.
– Jól ismertem a belgyógyászati és a krónikus betegségeket; segítőkész, csodás orvosgárda fogadott, szárnyaltam. A Korányiban az egész embert néztük, nem csak a tüdejét, és minden problémát elláttunk. Mára a belgyógyászat szétszakadt, külön szakterületük van a szerveknek – a szívnek, bélnek, májnak, tüdőnek –, más a szemlélet, ott holisztikus volt, és én hálás vagyok, mert sok tudást köszönhetek az 1979-től 1991-ig tartó időszaknak. Szerettem a Korányit! Magdi lányunk születése, szakvizsgák is erre az időszakra estek. Szerettem, közben lehangolt, hogy nem tudok segíteni, mert az egyik beteg menthetetlen, a másik nem akar meggyógyulni. A tüdőrákosoknak nem sok esélyük volt akkoriban, csak a fájdalmat tudtuk enyhíteni. A tébécés betegek pedig húzták a gyógyulás idejét, hónapokat az intézetben éltek, nem akartak visszakerülni az utcára, védett munkásszálló már nem akadt. Az évek során megfertőződtem, hónapokig nem dolgozhattam, és tervezgettem, visszamegyek belgyógyásznak.