Marci, már évek óta nem laksz itthon. Ha mégis eljössz édesanyádhoz, miről beszélgettek? Gondolom, nem csak a főztje vonz.
Sz. M: Ma például paradicsomlevessel és mákos gubával várt, így nyilván az is. Mellette a közös műsorainkon dolgozunk. Annyira jól sikerült az erdélyi könyvbemutató sorozat, amin anya felolvasott, én pedig gitáron előadtam néhány általam megzenésített versét, például a Bálnadalt meg a Fűthető kabátot, hogy kedvet kaptunk még több közös munkához.
Anya is ír szövegeket a te szerzeményeidre?
T. K: Hogyne. Legutóbb Marci azt kérte, hogy egy mezőségi népdal dallamára írjak valami egészen mást, de a ritmus és a forma maradjon meg. Engem a zenei háttér kifejezetten inspirál. Addig-addig hallgatom a dallamot, amíg az meg nem szólal. Gyerekkoromban volt egy hőtárolós kályhánk, amilyen Marci most felújítandó lakásában is van, és az, amikor különböző fokozatokra kapcsolt, dünnyögni kezdett. Én abba mindig belehallottam valamilyen szöveget. De akár a vonatzakatolás is el tud indítani bennem egy verset.
Marci, valahol azt nyilatkoztad, te a zene révén tudtál kapcsolódni a költészethez.
SZ. M: Igen, sok mindent általában zenével tudtam kifejezni. A vers, az irodalom mindig ott volt bennem, de csak tizenhét éves korom körül jutottam el oda, hogy ezek a zenével összeérhetnek. Sokáig kerestem, mi lehet az utam. Szerettem volna különbözni a felmenőimtől. Nem hiszek abban, hogy generációkon át ugyanazt a szakmát kell űzni, szerintem az idővel elfárad és kiüresedik. Végül jazzgitár szakra kerültem a konziba, és ott talált meg először az a hátborzongató érzés, amikor egy jó szöveg tökéletesen klappol egy jó zenével.
Nálatok hagyománya van annak, hogy nem ismétlik egymást a nemzedékek. Nagyapád még grafikus volt, nagyanyád ötvös, édesanyád költő, te pedig zenész lettél.
T. K: De egymásból építkezünk! A tehetség nem más, mint a világra való reflektálás mély, csillapíthatatlan igénye. Mindenképpen utat tör magának, de hogy milyen nyelven, milyen anyag által szólal meg, az a körülményektől függ. Én például szobrász szakon végeztem a kisképzőben, és a mai napig struktúrákban látom a világot. Egységeket, tömegeket érzékelek, számomra a szöveg is egy térbeli képződmény. A vers mondjuk kisplasztika, és nemrég fejeztem be egy regényt, A majom szeme a címe, az inkább egy nagyobb szobor. Különböző nézőpontból megnézem a szöveget, és mint egy szobornál, ügyelek arra, hogy minden egyes nézetből értelmes legyen. Ha úgy érzem, kilóg egy rész, megvizsgálom, rendesen oda van-e ragasztva, és ha nem, lefaragom.
Milyen érzésekkel figyelted, ahogy Marci keresi a világban neki kijelölt helyet?
T. K: Minden erőmmel támogattam benne. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember rátaláljon a belső vágányára, és utána semmi és senki ne téríthesse le róla. Mindig azt magyaráztam Marcinak, amikor még kicsi volt, de különösen a gimnázium éveiben, hogy ne akarjon feltétlenül valamit elérni azzal, amit csinál. Inkább arra figyeljen, mi okoz neki örömöt! Mert ami örömöt okoz, azzal egy idő után pénzt is lehet keresni. Nehéz az ő nemzedékének, óriási társadalmi nyomás nehezedik rájuk, folyton azt hallják: miből fogsz megélni? Ez valóban megkerülhetetlen kérdés, mégsem szabad mindent ennek alárendelni. A művészeti gondolkodással különösen nem összeegyeztethető ez a „csináld meg magad!” attitűd. Az hosszú távú építkezés, meg kell rá érni. Dolgozol magadon, és apró lépésekben, szervesen fejlődik a pályád.
Marci a zenészi indíttatása ellenére az ELTE magyar szakán szerzett diplomát.
Sz. M: Ez egy döntés eredménye volt. A Zeneakadémiára akkor nem vettek volna fel, azokkal a gyerekekkel, akik zenészcsaládból jönnek, és pici gyerek koruktól fogva ebben a közegben élnek, nem lehet felvenni a versenyt. Nekem másfajta hátterem is volt, az irodalom. Ez a háttér gyerekkorom óta gondoskodott arról, hogy ott doboljanak bennem a klasszikusok, és bár kamaszkoromban lázadtam ez ellen, nyilván ezzel is kellett kezdenem valamit. Éppen Lovasi Andrással beszélgettünk erről nemrég, hogy ő is költő szeretett volna lenni, aztán zenész lett. Egy szűk, ám napsütötte határmezsgyén mozgunk, az irodalmat igyekszünk úgy ötvözni a zenével, hogy abból új minőség jöjjön létre.
Mit értesz azon pontosan, hogy doboltak benned a klasszikusok?
Sz. M: Azt, hogy a gyerekkoromban hallott versek, irodalomi szövegek bizonyos korszakaimban vissza-visszaköszöntek. Amikor például kisgyerekként – akkoriban a nyolcadik kerületben laktunk– körbebicikliztem a háztömbünket, zakatolni kezdtek bennem Orbán Ottó költő sorai: „Hallod-e, te sötét árnyék…” Vagy amikor kimentünk a Fiumei úti temetőbe, és megkerestük Arany János sírját, egyből elindult a fejemben: „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd…” Az érettségi környékén pedig, ha a szentendrei Duna-parton sétáltam, néha óhatatlanul megszólalt bennem, hogy „Talán eltűnök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom.” Tele van az életem ilyen emlékekkel, és ez óriási kincs.
T. K: Jaj de jó, ezt sose mondtad! Amikor óvodás voltál, sokat hallgattuk Kováts Kriszta Arany-óra című lemezét, akkor kezdtünk el Arany-balladákat olvasni.
Emlékszem, elvittem Marcit Párizsba, és amíg másztunk fel az Eiffel-toronyba, A walesi bárdokat mondogatta. Máskor meg, óvodás volt még, a Zách Klára balladát, és amikor odaért, hogy „Akkor mene Felicián / A király élébe”, megkérdezte: a Skoda Felicián ment? Édes volt. Ez a mágia Arany Jánosban. Nem biztos, hogy a szöveget érted, de olyan mély zengése van, hogy dobolnak az emberben a sorok. És ez az a kulturális örökség, ami az embert, bárhol jár a világban, megóvja. Mint egy ernyő borul föléd. Beépül az ember identitásába, ez lesz a te otthonod, a belső menedéked. Én minden megnyilatkozásommal ennek a kulturális örökségnek a folytonosságát igyekszem biztosítani, a könyveimmel, a tanítással, a diákokkal való beszélgetésekkel.
