Nem szokványos társulat a tiéd
Jövőre leszünk harmincévesek, és az a társulatunk különlegessége, hogy felerészt fiatalabb, felerészt pedig idősebb táncosokból áll, ami nagyon ritka. Pina Bausch (német moderntánc-koreográfus – a szerk.) ebből a szempontból a példaképem, nála a táncosok többsége harminc év feletti volt.
Vajon miért?
Mert a tánc számára sem, ahogy számomra sem csupán a testről szól, hanem lélek-szellem-test hármas egységéről. A tánc ugyanolyan kifejező művészet, mint a költészet, a szobrászat vagy a filmművészet. Táncmozdulatokkal nagyon sok mindent el lehet mondani, amit szavakkal nem, sőt még többet is, hiszen a kommunikációnk kétharmada nonverbális gesztusokból áll. Nekem minden darabom terápia is egyben, nagyon sokszor táncoltam ki magamból a magánéleti problémáimat. Most augusztusban leszek ötvennégy éves, és még mindig van mit kitáncolnom. Harminc éve vezetni ugyanazt a társulatot azért is jó, mert már rég megtanultuk egymást; aki nem tudott azonosulni a munkamódszeremmel, az hamar elment vagy be sem került.
Miért, milyen ez a módszer?
Önfenntartó. Mindent mi csinálunk. A fiúk pakolják a díszleteket, a lányok a jelmezeket, és ez nem csak azért jó, mert kis társulat vagyunk, hanem mert szerintem csak így működik. Mindennek megvan a rituáléja. A munkatársaim nem csak táncosként léteznek, így a társulatunk több, mint a tagjai összessége, és ugyan az én nevemet viseli, de nem rólam szól.
A férjed, Iványi Marcell a társulat kreatív producere. Jól működik, hogy otthon is és a munkahelyen is együtt vagytok?
Igen, jól működik, nagyon egyformán gondolkodunk a világról, és egyformán fejlődünk, ami talán még fontosabb. Rengeteg minden van, ami összeköt minket. Marcell rendező, és most június 4-én, a nemzeti összetartozás napján mutatta be legújabb filmjét, az Örök hűséget a Duna TV.
Könnyebb ma jó táncosokat találni, mint mondjuk húsz-harminc éve?
Könnyebb, mert mára megteremtődtek a minőségi oktatás helyszínei. Jómagam is tanítok a táncművészeti egyetemen, a koreográfia tanszéket vezetem, és látom, hogy a képzés egyre jobb. A diákok nagyon komoly technikai felkészültséggel rendelkeznek. A társulatom esetében viszont inkább az a kérdés, tudok-e olyan táncosokat találni, akik színészként is képesek a színpadon létezni, mert mindig vittem őket magammal a különböző színházi rendezéseimre a Nemzeti Színházba, az Operettszínházba, a kaposvári Csiky Gergely Színházba vagy a Centrál Színházba, ahol mint egyenrangú színészek szerepeltek. Nekem ezért karakterek kellenek, valódi személyiségek.
Kiket egyszerűbb találni, férfiakat vagy nőket?
Több a lány a táncosszakmában, de éppen most nagyon sok fiatal, tehetséges fiú is van az egyetemen és a társulatomban is. Persze tudom, hogy akadnak, akik azért nem jönnek táncosnak, mert úgy gondolják, itt nem lehet sokat keresni. Ennek a szakmának nem ez a lényege. Ezt a szakmát pénzért nem lehet csinálni, ebbe szerelmesnek kell lenni. De ha van egy gyerek, akinek tényleg mindene a tánc, annak mindenképpen megéri, mert olyan fantasztikus gyógyulásokat, élményeket élhet át, amilyeneket sehol máshol. Az élet lényeges dolgait nem lehet pénzben mérni.
Nincs egy olyan előítélet a tánccal kapcsolatban, hogy nem elég férfias?
Tele vagyunk közhelyekkel, amik engem sosem érdekeltek, mindig az elsők között léptem át rajtuk. De sosem divatból, hanem mert feszegettem a határokat, hogy mit miért ne lehetne másképp. Tizenhat-tizennyolc éves koromban diszkó helyett Bergman-filmklubba jártam, meg görög táncházba, Bizottság-koncertre meg a Szkéné színházba.
1968-as születésű vagyok, átéltem a rendszerváltást. Akkor sokkal nagyobb volt körülöttünk a szabadság, művészi értelemben is. Nekem Paál Isti (a 70–80-as évek legendás színházi rendezője – a szerk.) volt a mesterem, már fiatalon rengeteget tanultam tőle a színházrendezésről. Elképesztő avantgárd dolgokat csináltunk Árvai Gyurival (képzőművész, díszlettervező – a szerk.) akivel 1984-ben létrehoztuk a Természetes Vészek Kollektívát. Akkoriban minden előadásunk tele volt társadalomkritikával, ma pedig már szinte semmiről sem lehet beszélni anélkül, hogy valakit meg ne sérts vele, valaki fel ne háborodjon rajta. Azt élem meg, hogy a művészet kezd kiüresedni. Olyan világban élünk, amikor egymásra mutogatnak az emberek, befelé meg egyre kevesebbet figyelnek. Egy nagyon furcsa új rendszer van kiépülőben. Lovas István (újságíró – a szerk.) mondta, még mielőtt meghalt, hogy meg kell nézni, milyen rendszer van Kínában, olyat terveznek Európába is. Minden lehetséges eszközzel megfigyelni az embereket és korlátozni a szabad akaratukat.
Én már régen sejtettem, hogy Hszi Csin-ping és Mark Zuckerberg tulajdonképpen egy és ugyanaz… És ha már itt tartunk, megnéztem, és a társulatnak van Facebook oldala, de neked nincs. Ez, gondolom, tudatos döntés.
Abszolút tudatos. Azt fontosnak tartom, hogy a társulatnak legyen marketingje, de azt is csak egy bizonyos ízléshatáron belül. A mai úgynevezett „újságírással” is nehezen tudok mit kezdeni. Szerintem az nem újságírás, amikor valaki leírja, hogy X. Y. mit posztolt a Facebookon.
