Autóval érkeztetek? Mindkettőtökről olvastam, hogy vezetés közben meglehetősen indulatosak tudtok lenni, ez még mindig így van?

Miller Dávid: Persze! Bár én most épp „terápián” vagyok, gyakorlom a nyugodt autózást egy közreműködés kapcsán, ami a biztonságos vezetésre szeretné felhívni a fiatalok figyelmét.

Miller Zoltán: Nálam teljesen természetes, hogy az autóban elborítanak az indulatok. Ez a reggeli adrenalinlöketem, és abban, hogy ehhez hozzájussak, rendkívül sokat segítenek azok a kollégák, akik szintén autóval közlekednek a városban.

Mi az, amiben szerintetek még nagyon hasonlítotok egymásra?

M. D.: Az emberek előszeretettel emlékeztetnek rá. Bárhol járok, kikerülhetetlen, hogy megjegyezzék, kire hasonlítok: nyolcvan százalékuk szerint apukámra, húsz százalék pedig anyát (Ullmann Mónika színésznő – a szerk.) látja bennem. Én magam is észreveszem, hogy apával hasonlóan gesztikulálunk, hasonló a habitusunk.

M. Z.: Egyszer felhívott egy nagyon régi ismerősöm, hogy „Figyelj, neked nincs véletlenül egy fiad? Csak hátulról láttam egy tizenéves fiatalembert, de senki nem mozog így, csak ha Miller!”

Bridget Fondának azt mondta az apja, Peter Fonda: „Ha színész akarsz lenni, négyszer kell megmásznod a Mount Everestet: egyszer a nagyapádért, Henryért, egyszer a nagynénédért, Jane-ért, egyszer értem és egyszer saját magadért.” A ti családotokban is elég sok a „Mount Everest”. Hogyan éltétek meg ezt?

M. Z.: Én úgy látom, Dáviddal mi másik utat választottunk. Tulajdonképpen építettünk egy-egy másik Mount Everestet. Mindhármunk pályája – az édesapámé, a fiamé és az enyém – más-más ívet ír le. Hogy én éreztem-e bármikor édesapám, Miller Lajos nagyságának nyomását? Hozzáteszem, édesanyámét is érezhettem volna, aki ugyan díjakban mérve közel sem futott be akkora karriert, művészi súlyát tekintve azonban az ő életműve is jelentős. (Miller Lajos és Dobránszky Zsuzsanna operaénekesek – a szerk.)
Az az igazság, hogy nálunk a családban senki nem erőltetett semmit, és saját magától sem volt elájulva. Szerintem édesapámnak az emberekhez való hozzáállása most, nyolcvanhárom évesen, egy fényes operaénekesi karrier után is ugyanaz, mint amikor évtizedekkel ezelőtt bekerült a művészi közegbe. Ő ugyanaz az ember volt az ötvenhatos események után, amikor vonatfékezőként dolgozott, meg amikor Pavarotti partnereként szerepelt a színpadon a milánói Scalában. Ha van valami, amit továbbvittünk, akkor ez a nagyfokú szerethetőség, ha mondhatok ilyet. Nagy öröm például, amikor Dávidról visszahallom, hogy milyen tisztelettudó. De már a nagyapámnál is ezt láttam, ő is ilyen ember volt. Valahogy bele van kódolva a családunkba, hogy szeretünk örömöt okozni másoknak, hogy versmondással-e, vagy zenével, az már mindegy, a szándék önmagában érték.

M. D.: Soha nem értettem a kérdést, hogy milyen volt művészek gyerekeként felnőni. Olyan, mint bárki másnak. Mindig volt meleg étel az asztalon, minden évben egyszer elmentem nyaralni. Nagyon szép gyerekkorom volt. Biztosan sokat segített, hogy a szüleim ennyire hétköznapian, egyszerűen kezelték ezt a dolgot. Kezdek rájönni, hogy ez másképp is történhetett volna, ami sokkal nehezebb lett volna nekem, pedig még így is sok a szorongásom ezzel kapcsolatban.

Szerettek közös interjút adni?

M. D.: Hála istennek, ritkán történik, így aztán nagyon.

M. Z.: Ja, a humorunk is hasonló, elég csipkelődő és szarkasztikus.

Zoli, mit hozott ki a személyiségedből az, hogy Dávid apja vagy?

M. Z.: Az egész apaság új fejezetet nyitott az életemben. Emlékszem a pillanatra, mert ott lehettem, amikor a fiam született. Nem is tudom, lehet-e, érdemes-e ezt szavakkal megfogalmazni. Valami különleges dolog működött kettőnk között az első perctől fogva.
Amikor az édesanyjával különváltunk, eleinte abszolút mentsvár volt nekem Dávid, a kis herceg, aki rengeteg dologban sokkal felnőttebb, mint én akkor. Emlékszem például egy esetre, amikor nagyon felbosszantottam magam az autóban egy családi ügy miatt. Dávid is érezte a feszültségemet. Eltelt egy kis idő, ő pedig csak ennyit mondott: „Te vagy a legjobb apa a világon!” Egy másik alkalommal, amikor nem voltam épp jó periódusban, az egyik karácsonyon úgy döntöttem, nem veszek fenyőfát, Dávid úgyis csak rövid időre jön, jó lesz csak egy fatörzs, négy-öt kicsi égővel. Amint beléptem Dáviddal a szobába, abban a pillanatban éreztem, hogy ezt nem lett volna szabad. Ő csak ránézett a növényre, és azt mondta: „Apa, én ilyen szép fenyőt még életemben nem láttam.” Én ettől persze nyomban összeestem. Azóta minden körülmények között veszek fenyőt karácsonykor. Szóval Dávid annyira érzékeny, annyira finom lelkű volt, mintha egy kis irányzék vezérelné: mindent úgy és akkor mondott, ahogy és amikor nekem arra szükségem volt. Ő az, aki engem nagyon sok mindenen átsegített.

M. D.: Szívesen!