Vámos Miklós kérdése:
Kedves Miklós, kiadóigazgatóként – korábban az Európa, újabban a Helikon élén – és persze műfordítóként is rengeteget tettél az orosz irodalom hazai népszerűsítéséért. Ami nem könnyű, a rendszerváltozás után a magyar olvasók ritkán rajongtak orosz (és német) szerzőkért. Mióta kitört a háború, a helyzet kuszává vált. Milyen érzés ez neked? Főként annak fényében, hogy a magánéletedben is szerepet játszanak orosz emberek. Végül: hogyan viszonyulsz az ukránokhoz? Beszéled-e, érted-e a nyelvüket? Van-e kapcsolatod menekültekkel?
M. Nagy Miklós válasza:
Hogy a végéről kezdjem, van kapcsolatom oroszokkal is, ukránokkal is; oroszul jól beszélek, ukránul sehogy – a két nyelv azért nagyon különbözik. Hogy a két kultúra mennyire, arról röviden nem mernék szólni; meg ebben az ukránok sem értenének egyet. Szása, az orosz feleségem Budapesten élő orosz nőkkel együtt (meg azért férfiakkal is, de azok többnyire magyarok) egy önkéntes csoportban igyekszik segíteni az ukrajnai menekülteknek. Aludt már nálunk olyan ukrajnai orosz menekült, aki szinte teljesen elhitte az orosz propagandát, és úgy gondolta, maguk az ukránok lövik a lakóházaikat; és aludt olyan ukrán asszony a gyerekével, aki biztos volt benne, hogy az otthon maradt férfiak a végsőkig fogják védelmezni a hazájukat az oroszokkal szemben, akiktől már annyit szenvedtek a történelem során.
Levelezek egy jó barátommal, egy ukrán íróval, aki valamikor a CEU diákja volt, és miközben nagyokat fröccsöztünk, rendszerint az orosz irodalomról beszélgettünk – ő Kijev belvárosában élve heteken át várta, hogy mikor jönnek az oroszok, mikor kell neki is fegyvert fognia, és azt „ígérte”, most 56-ért is bosszút állnak. A nővérem férje (ő is Szása) Harkov környékéről jött át Magyarországra a kilencvenes években: vagy ukrán, vagy orosz, ő maga sem tudta eldönteni sokáig, hogy micsoda, most úgy gondolja, be kellene fejezni végre a háborút, mármint Zelenszkijnek, és odaadni az oroszoknak azokat a területeket, ahol többségben vannak az oroszok. Nem vitatkozom vele – különben meg én sem tudom, mit kellene tennie az ukrán elnöknek. Annyit azért mondok neki (amikor Putyinról egy rossz szava sincsen, miközben Zelenszkijt szidja), hogy a hatalomtól megszédült, hajdani KGB-s Putyinhoz és a végtelenül cinikus csatlósaihoz képest az ukrán elnök mégiscsak egy normális ember. De ezzel vége köztünk a politizálásnak. Rokonok vagyunk, nem bántjuk egymást.
Kétszer jártam Ukrajnában; másodszor néhány évvel ezelőtt, döbbenten tapasztaltam az elképesztő oroszellenes propagandát. Az irodalmi fesztiválon, amelyre meghívtak, a fiatal ukrán író azzal kezdte a beszélgetést: most, hogy kiderült, milyen gyilkos nép az orosz, nem szégyellem-e, hogy egész életemben az orosz irodalmat fordítottam. De félig-meddig Moszkvában is élve (amíg a feleségem két éve ide nem költözött) ugyanolyan erős ukránellenes propagandát érzékeltem. Meg tudom magyarázni ezt a fajta szélsőséges nacionalizmust, de érzelmileg iszonyatosan távol áll tőlem: oké, én alapvetően magyar vagyok, de kicsit orosz is a feleségem és a nevelt fiam révén (akitől az apja nemrég megkérdezte telefonon, nem bántják-e az iskolában azért, mert orosz), kicsit spanyol is (mert az unokáim félig spanyolok), kicsit ukrán is – a már említett barátom és az általam kiadott (és személyesen ismert) ukrán írók révén –, sőt kicsit angol is, kicsit amerikai is.
