Harapni lehet a hajnalt. Olyan friss, olyan tiszta, olyan hűvös. Beengeded az ablakokon, aztán rácsukod a kilincset.
Úgy alakult, hogy most pár hónapig egy tetőtérben lakom. Fák koronájában. Magasan az utca és a környék házai fölött. Szemmagasságban kedvenc hegyünkkel. Oldalában a hajdani kavicsbánya vájta sárga sebeit – innen jól látni – majdhogynem benőtték a körbe kúszó fák, bokrok. A fenyők csúcsa az égre tör, rájuk innen is fel kell néznem. De a hársfa kéznyújtásnyira. Legfelső ágai benéznek a tetőablakon, beszórják az öreg fa elszáradt röpdöső virágait. Fölnézek innen, ahonnan írok, s látom, csinos szárukon már ott zöldellnek a virágok helyén a kis bogyók. De az illat, az az utánozhatatlan, mára kissé megtört édes illat még ott úszik a lombok között.
A nyugatra néző tetőablak alacsony, épp ki tudok könyökölni rajta. Pipiskednem kell, hogy odalássak túl a sarokra, ahol a kertben most üres az ölyv ketrece. Hetek óta nem hallom panaszos vijjogását. Vagy cserkészik valahol a gazdájával, vagy búcsút mondott, s egy óvatlan pillanatban szárnya alá fogva a végtelent elrepült messze, ketrectől, kézre húzott kesztyűktől, fejére sötétséget borító sipkáktól örökre megszabadulva. Nem ismerem a vadászölyvek természetét, de a szurdokok fölött röpdöső hűséges szabad ölyvpárra gondolok, a présház kéményén pihenő fiókáikra – s szorítok. Szorítok a rabságból szabadulóknak.
Nézem az öreg ház sokat megélt, mohos cserepeit, ahogy egymást takarva védik a padlást, a padlás alatt az otthonokat, az otthonok mélyén az embereket, akik nem tudunk se tetőcserepekről, se öreg téglákból rakott magas kéményekről – ha megtekerem a nyakam, látom őket is innen. És láttam egyik hajnalon a csatorna hőstettét. Az volt. Hirtelen jött az ömlő, dörgéssel, villámlással kísért, véget nem érő viharos eső. Csaptam be az ablakot, s néztem, ahogy a cserepeken lezúduló vizet az öreg ereszcsatorna csak nyelte, nyelte, vitte. Annyi áldás jött odaföntről, azt hittem, kicsordul a bádog szélén. De bírta.
Pár éve volt itt egy ácsmester. Százharminc éves öreg ház a miénk, magasra épített, régi villa, öt család lakik benne. Meg kéne javíttatni sok mindent. A tetőt legelőbb. Fölmentünk a mesterrel a felső padlásra. Poros homály honol itt mindig, öles, öreg gerendák, pókhálós ládák, néhol ölnyi nejlonfólia a rossz cserepek, korhadt illesztések alatt – fölfogni a vizet.
A mester negyven-ötven körüli rokonszenves ember volt. Nem sietett. Föltolt néhány cserepet, körbenézett.
„Micsoda ácsolat! Ilyet ma már csak könyvekben látni!ˮ
Még tovább tologatta a cserepeket. Aztán leült egy gerendára, hallgatott kicsit és mesélni kezdett. Kúpcserepek, szelemenek, ácslegendák keltek életre. Hallgattam tátott szájjal.
