Hány óra lehet? A hasára gördült, előkotorta az óráját a strandtáska zsebéből. Fél három. Indulhatnak a fagyiért. Felült a napozóágyon, szemével a partot pásztázta, hol lehet a gyerek. Te jó ég, már megint a távcső van nála, megint a hajókat figyeli.

– Misiiii! – kiáltott, a fiú visszaintett, indult felfelé. – Nem unod, ilyen messziről a hajókat nézni? Még távcsővel sem láthatsz belőlük sokat.

A gyerek vállat vont, de nem volt szükség a válaszára. Negyedik napja voltak a tengernél, eddig minden estét a kikötőben töltöttek. Misi megbűvölten nézte a kikötő és kifutó vitorlásokat, jachtokat, még a halászok csónakjai mellett is elácsorgott, ő meg elgémberedett lábbal várta, mikor indulhatnak tovább. Soha nem sürgette a gyereket. Végül is azért kuporgatta össze a pénzt erre a nyaralásra, mert Misi állandóan arról faggatta, milyen a tenger, az íze, a színe, milyen úszni benne, miért annyira más, mint a Balaton vagy a Duna. Pedig ő is csak egyszer, a nászúton járt tengernél, soha többet. Jött a gyerek, jöttek nehéz évek, csalódások, majd a válás. Gyerektartás persze alig, csak a rengeteg munka, az örökös igyekezet, hogy minden meglegyen, ami Misinek kell. Minden? Az a kevéske. De most itt vannak, és repülővel jöttek, ami már önmagában ujjongó öröm volt a fiúnak. Anya…! Csak ennyit mondott az úton, végig az ablakra tapadva. A szállás persze egyszerű, az ablak egy betonketrecre néz, de Misi minden nap kap fagylaltot, és este a kikötő környékén esznek valamit. Egyszerű helyeken, de erre telik. Az apartmanház közelében van egy étterem, tengerre néző szellős terasszal, a tetőről függő ezernyi kis fehér lampionnal. Itt együnk, Anya, kiáltott fel Misi az első nap, de ő elmagyarázta, hogy az nagyon drága. Így aztán minden nap elmennek előtte, egy darabig figyelik a görög zenészeket, beszívják az illatokat, majd hazasétálnak.

– Ma melyik fagyishoz menjünk? – kérdezte, és megsimította a fia gyönyörű, erős szálú haját.

– Ahhoz a fehér bódéshoz, ahol rászórják a csokidarát is – ragyogott fel a gyerek arca. – Ugye az nem túl drága?

– Dehogy – ütődött ő meg a kérdésen. Csak nem mondta túl sokszor, hogy sokba kerül a nyaralás? Még csak ez hiányzik. Elég, ha őt aggasztja, a gyerek csak örüljön.

– Anya, ez hajókirándulás? – állt meg a gyerek egy reklámtábla előtt.

– Igen – válaszolta kicsit bizonytalanul, miután elolvasta az angol szöveget. – Valami szigetre lehet menni, egész napos, és van ott egy… várjál csak, azt hiszem, egy öböl.

Misi az ujjával körülrajzolta a vitorlás vonalát a képen.

– Nagyon szép hajó – jegyezte meg. – Belefér vagy húsz ember, és nézd meg az orrvitorláját.

Engedelmesen megnézte. Az orrvitorla biztosan az, ami legelöl van.

– Mennyibe kerül? – kérdezte a gyerek tettetett könnyedséggel.

Két embernek százhetven euró – válaszolta. – De lehet, hogy gyereknek adnak valami kedvezményt.

– Az nagyon drága, ugye? – kérdezte a fiú.

– Eléggé – felelte óvatosan. – De ha marad pénzünk, utolsó nap esetleg… meglátjuk. – Kizárt, hogy maradjon ennyi pénzük, de hogy mondja ezt meg a fiúnak, akinek a bőrén szinte átüt a sóvárgás és a vágyakozás.