Az érzékenységről sokszor gyengeségként beszélünk, a kilencvenes évek végén azonban az amerikai pszichológus, Elaine N. Aron bevezetett egy új fogalmat, amit szeretett volna elkülöníteni a negatív asszociációktól: ő használta először a highly sensitive person (HSP) kifejezést, amit magyarra így fordítottak: szuperérzékeny személy. Sokan magukra ismerhettek, hiszen könyvét harminckét nyelvre ültették át, és több mint egymillió példányban kelt el.
Túlcsorduló ingertartály
Mint Kövesdi Eszter pszichológus, coach, a szuperérzékenység hazai szakértője mondja, a vizsgált tulajdonságok négy fő jellemző köré rendeződnek:
- Mély észlelés: a szuperérzékenyek az átlagnál előbb észreveszik az apróbb részleteket is, azonnal észlelik a változásokat, és mélyebben dolgozzák fel az ingereket.
- Túlstimulációra való hajlam: ha létezik olyan, hogy ingertartály, akkor ez a szuperérzékenyeknél hamarabb telítődik és túlcsordul, amitől az érintett elfárad.
- Empátia: a szuperérzékenyek nagyon könnyen ráhangolódnak mások érzéseire, átveszik, átélik azokat, emiatt hajlamosak másokat maguk elé helyezni.
- Fogékonyak a lágy dolgokra, a finom részletekre, kerülik a durva, nyers, zajos hatásokat.
A fentiek alapján általában egy olyan ember kontúrja rajzolódik ki, akiben nagy a megfelelési vágy, aki hajlamos az alacsony önbecsülésre, nehezen jelöli ki a határait, és alkalmanként túlfeszíti a kereteit. Fontos számára a biztonság, a kiszámíthatóság, nehezen viseli a változást. Meglehetősen szabálykövető, segítőkész, lelkiismeretes. Bármily furcsa, amilyen fogékony a szuperérzékeny ember a külvilág felől érkező ingerekre és mások elvárásaira, befelé, a saját igényei felé, a teste üzenetei felé talán kevésbé nyitott: mintha erre már nem maradna szabad kapacitása. Ezért is fordulhat elő, hogy olyan helyzetbe kerül, ami számára nem kényelmes, ami túl sok. Szakértőnk megfigyelései szerint a szuperérzékenyeknél az átlagosnál hamarabb jelentkeznek autoimmun kórképek, nőknél korábban beköszönt a menopauza.
Megfontolt tanácsadók
Tegyük fel, hogy magunkra ismertünk: szuperérzékenyek vagyunk. Miért fontos ezzel foglalkozni? Egyrészt azért, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül. Az emberek mintegy húsz százaléka szuperérzékeny, sőt, mint a kutatásokból kiderül: az állatoknál is hasonló az arány. Ez azt mutatja, hogy az evolúció során ez a fajta fogékonyság egyáltalán nem bizonyult haszontalan dolognak: a szuperérzékenyek azok, akik kiszimatolják a veszélyt, megfontolják a lehetséges válaszokat, stratégiát alkotnak. Ha „harcos királyoknak” nevezzük azokat, akik meghódítják a világot, lenniük kell mellettük „megfontolt tanácsadóknak” is, akik a szuperérzékenyek közül kerülnek ki. Nem cél, hogy a szuperérzékenységet valami felmentésként lobogtassuk, de az igenis fontos, hogy megfogalmazzuk: nem csak a többség működése elfogadható, a szuperérzékenységben nincsen semmi „túl”, ez a gondolkodás- és érzésvilág is a normalitás része. Ezt a szuperérzékenyekben és a nem szuperérzékenyekben egyaránt érdemes tudatosítani.
Másrészt a szuperérzékenyeknek azért is érdemes foglalkozniuk a témával, hogy megértsék a működésüket, és az életkörülményeiket megpróbálják úgy alakítani, ahogy az nekik a legjobb. Ha az érintettek belátják, miért fárasztó nekik egy nap két vendégségbe is elmenni, legközelebb másképp szervezik a programokat. Ha tudják magukról, hogy a szükségesnél jobban ráhangolódnak mások gondjára-bajára, figyelmeztethetik magukat egy-egy helyzetben: „hé, ez nem az én problémám”. A szuperérzékenyeknek az átlagnál több alvásra van szükségük, ugyanis az idegrendszerüknek több időbe kerül feldolgozni a velünk történteket. A szuperérzékenység nem pszichés zavar, hanem személyiségjegy: meg kell tanulnunk együtt élni vele. Ugyanakkor hajlamosít bizonyos lelki eredetű megbetegedésekre, például a depresszióra vagy a szorongásos kórképekre, ezért nem árt résen lenni. Az érintetteknél visszatérő téma, hogyan mondjanak nemet, hogyan húzzák meg a határaikat, hogyan ne vállaljanak túl sokat. Hajlamosak a szélsőségekre, ezért az egyik kulcsszó az egyensúly megtalálása, mégpedig lehetőleg nem a hosszú távú kiegyenlítődés, hanem az, hogy napi szinten hozzák az átlagot a feladatvállalás, a pihenés, az ingergazdag környezetben való megmerítkezés tekintetében. Aron optimális izgalmi állapotnak nevezi az alul- és a túlingerelt állapot közti arany középutat, amit mindenkinek magának kell megtalálnia.
Mint Kövesdi Eszter idézi az amerikai pszichológus gondolatát: ha a változást és a környezeti hatásokat jól tűrő emberek a pitypangokhoz hasonlítanak, a közepesen erősen reagálók a tulipánok, akkor a szuperérzékenyek az orchideák – különleges tápoldatra van szükségük, kényesek a huzatra, kell nekik a fény, de nem a direkt napfény, és a többi –, a megfelelő körülmények között gyönyörűen tudnak virágozni.
