Magyarországon szinte nincs olyan ember, akinek ne lennének emlékei a lakóteleppel kapcsolatban. Vagy mert ott élt, akár él ma is, vagy mert oda járt látogatóba rokonokhoz, ismerősökhöz, esetleg a Magyar Televízió nagy sikerű teleregényének, a Szomszédoknak köszönhetően. A lakótelepek több mint hatvan éve részei a magyar városképeknek, és hogy ez jó-e, vagy sem, arról mindvégig megoszlottak a vélemények, de köszönik, ők élnek és virulnak.
Az elvtársnők nem főznek
Az első, kísérleti jellegű panelház 1960 januárjában épült fel Dunaújvárosban, és egy évvel később indult el az első tizenöt éves lakásépítési terv, amelyben a pártvezetés több százezer új lakás megépítését irányozta elő. Ennek a nagy elhatározásnak a hátterében a második világháború után kialakult lakáshiány állt. Rengeteg lakóház megrongálódott ugyanis a harcok során, újak viszont alig épültek. A házgyári technológiát elsősorban a Szovjetunióból lesték el az elvtársak, ahol addigra már kismillió ötszintes, 230 cm belmagassággal bíró hruscsovka és liftes, valamivel tágasabb brezsnyevka épült fel. A cél nálunk is az volt, hogy hatékonyan és olcsón lehessen komfortos otthonhoz juttatni tömegeket, így a lakások nagy része nem lehetett nagyobb ötvenöt négyzetméternél. A hetvenes évek beköszöntével ráadásul szülőkorba értek a Ratkó-gyerekek, és ez valóságos népességrobbanást idézett elő. A pártvezetés újabb házgyárakat nyitott, amelyek már modernebb, nagyobb teherbírású panellapokat gyártottak. A jobb termelékenység érdekében sok esetben a konyhák és beépített szekrények is itt készültek, így a megfelelő brigáddal egy harminclakásos épületet nagyjából négy hónap alatt fel lehetett húzni.
„A nappali szobát rövid pihenésre, olvasásra, tanulásra, szórakozásra, mint például kártyázásra vagy tévézésre használjuk; tipikusan mai, közös étkezés nélküli vendéglátásra – adja meg az orrhangú narrátor az alapvetéseket a kísérleti lakótelepekről szóló, 1965-ös propagandafilmben. – A kisebb szoba a szülők intim együttlétére vagy a gyermekek tanulására, játékára szolgál. A konyhában a főzésen kívül a család étkezik is. A kamrában sok élelem helyezhető el. A fürdőszoba egyben mosóhelyiség. Végül az előszoba szekrényeiben bőséges tárolási lehetőség van.” A hely szűkös volt, különösen, ha ugyanennyi négyzetméteren egy harmadik szobát is létrehoztak. Ilyenkor a konyhából ablaktalan főzőfülke lett, a kamra megszűnt – elvégre a szocialista eszmény szerint az elvtársnők nem főznek, és a család tagjai üzemi, iskolai, óvodai menzán laknak jól, és persze hétvégén van pénzük a helyi restibe menni. A mosást, vasalást a helybe telepítendő Patyolatok hívatottak elvégezni, bár, mint később kiderül, ezeket nem sokan vették igénybe.
„A korszerű tervelési munka azt igazolja, hogy a kis alapterület és a kis lakás nem jelenti egyúttal a lakás használati értékének csökkenését” – magyarázzák egy másik, a hetvenes években készült propagandafilmben. „A helyes lakásépítési és berendezési elvek biztosítékot nyújtanak a lakóérték emeléséhez, a helyiségek célszerű kihasználására” – folytatják. Lakótelepre költözni a hatvanas években előkelő volt, erről számol be Konrád György és Szelényi Iván egyik alapműve, Az új lakótelepek szociológiai problémái, amely 1969-ben jelent meg. A két tudós hosszas empirikus kutatásokat folytatott Pécsett az Uránvárosban, Debrecenben az Új élet parkban, Budapesten a Lágymányosi lakótelepen, és Szegeden az Odesszában. A tanulmányból kiderül, hogy a lakótelepek lakóira jellemző volt az úgynevezett „lakásöröm”, egyfajta büszkeség, amely arra ösztökélte őket, hogy a megtakarított pénzük jelentős részét otthonuk szépítésébe fektessék be. Ám ez csak az egyik oka volt annak, hogy a lakótelepiek jellemzően otthon ülő életmódot folytattak. Szelényiék részletes elemzései rámutattak, hogy a munkából hazaérkező embernek nincs hova mennie este, nem vonzzák kirakatok, kávézók és éttermek. Hiányzik az „agorafunkció”, nincs vagy meglehetősen hangsúlyozatlan a központ, ahol az emberek spontán interakcióba kerülhetnének egymással. A szerzők arra is kitérnek, hogy a várakozásokkal ellentétben a lakótelepi lakások állami kiosztása nem csupán a rászorultság, hanem az „érdem” és a munkaköri beosztás alapján is történt, vagyis az előbbre jutó káderek itt is előnyhöz jutottak. A hatalom enyhén szólva nem volt elragadtatva, hogy ez nyomtatásba került.
A Szomszédok teleregényt Gazdagréten forgatták
Szórakoztató áthallások
A Magyar Televízió Unokáink is látni fogják sorozatának Vita lakótelepeinkről című, 1974-ben műsorra tűzött részében Mádi Szabó Gábor színművész a lakótelepek sivár esztétikája ellen emel szót. „Ha el vagyok keseredve, azt szoktam mondani, hogy kulturális bűntény, az emberiség vizuális kultúrája elleni bűntény, amire nincs paragrafus, pedig büntetni kellene. Ezek a csupasz betonoszlopok, amiket az ember a szemmagasságban lát, mind-mind egyformák. A József Attila-telepen legalább volt álló hasáb, fekvő hasáb, kocka, itt csak fekvő hasábok vannak. Nálunk úgy alakult, hogy ami szépség, az múzeum, a mindennapi élet pedig ilyen. Egy gyereknek, aki azt hiszi, hogy ez az építészet, a kultúrája lesz szegényebb.”
A műsorban aztán beszélnek a lakótelepi élet jó oldaláról is, hogy zárt közösségként mégiscsak működik az ottani lakosság, és ez otthonosságérzést ad, főleg, ha valaki gyerekként itt nő fel és szerez barátokat.
Az Üdvözlet Újpalotáról egy 1980-as riportfilm, amelynek kezdő képkockáit az Adidas cipőben gördeszkázó gyerekekről A besúgó című magyar sorozatban is viszontláthattuk, remekül visszaadja a lakótelepi életérzésnek azt az oldalát, ami most is nosztalgiát kelt bennünk. A típusbútorokkal, geometrikus mintájú textilekkel és falnyi poszterekkel felszerelt lakásokban elégedett emberek ülnek, a férfiak konditermet építenek maguknak, a füvön karatebemutatót tartanak, és a gyerekek piros és kék szabadidőruhájukban a felejthetetlen műanyag kockákon, na meg az utólag is érthetetlenül veszélyes rakéta mászókákon kergetik egymást.
