Interlaken felől autózunk úti célunk felé, és azt sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket, a Thuni-tó látképe, a mellettünk suhanó vonat, a környező hegyek, vagy éppen az alpesi települések, amiken átvezet az utunk, mind-mind biztosítanak minket afelől, hogy az amúgy is csodaszép Svájc egyik legszebb helyén járunk. Extrém sportolók, kirándulni vágyók és turisták áhított célállomása a Jungfrau régió, az ország hegyóriásaival, vízesésekkel és rusztikus hegyi falvakkal.
Mint a Schilthorn csúcsán a jég…
Sokadmagunkkal várunk türelmesen az első számú felvonóra a négyből, ami első körben mintegy ezer méteres magasságba visz majd fel bennünket. A célunk az, hogy feljussunk a Schilthornra, 2970 méterre. Az idő csodaszép Stechelberg faluban, nyár eleje van. Bízunk benne, hogy az örök hó birodalmában is megmarad a napsütés, és körbenézhetünk, áldva a szerencsénket, hogy eljuthattunk ide. Úgy hírlik, jó időben látszik a Mont Blanc és a Fekete-erdő is, persze ha az ember tudja, merre kell nézni…
A drótkötélpálya a hatvanas években épült, azóta szállítanak itt utasokat, a kabinban száz ember is elfér, a turisták természetesen a világ legkülönbözőbb pontjairól érkeznek.
Az első utat még könnyedén veszem, nézem a lenyűgöző hegyeket körülöttünk, oldalt kitekintve a hátizsákos túrázókat, a legelésző teheneket, a zöld réteket. Vígan szállok ki Gimmelwaldban a kabinból, magabiztosan megyek a többiek után, mert mindannyiunkat átterelnek a következő menetrend szerinti járathoz. Látom, hogy akadnak, akik a második kabinba hamarabb és másik bejáraton szállhatnak be, bevásárlószatyor lóg a vállukon, elképzelni sem tudom, ki jár így kirándulni. Amikor megérkezünk Mürren állomásra, rájövök, hogy ők a falu lakosai, Mürrent ugyanis nem lehet autóval megközelíteni. Itt már a hegyi falu lakóin kívül is kiszállnak jó néhányan, hiszen bőven akad látnivaló a településen, de mi izgatottak vagyunk, először a csúcsra törünk, főleg, hogy az időjárással sem akarunk kockáztatni, na és az ügynökkel van randevúnk…
A neve Gloria, Piz Gloria
A harmadik kabinban már kicsit csendesebb a társaság, kétezer méter körül járunk, nyoma sincs már zöld réteknek, a táj szürkül, a mélység félelmetes, utazunk a felhők közé. Előveszem a dzsekimet, próbálom elfoglalni magam, hogy ne kerítsen hatalmába a tériszony, és kikísérletezem, hogyan érdemes mégis kifelé nézni, hiszen az út is fontos jelen esetben is, nem csak a cél. Közel kétezerötszáz méterre jutunk fel, a negyedik felvonóval már csak pár száz métert fogunk haladni. Komor, hófödte sziklák között és fölött vezet az út, az állomáson döbbenten látom, hogy síelőknek, hegymászóknak vannak kikészítve szerszámok. Uramisten, ki az, aki itt kiszáll, és a lábára sílécet csatol, gondolkodom. Nekem már ahhoz is bátorság kell, hogy ne kuporogva üljek a kabin alján, hanem méltósággal állva diszkréten csavarjam a vizet a kapaszkodóból, és félig nyitott, félig csukott szemmel adagoljam magamnak a látványt. Aztán egyszer csak megérkezünk, ott vagyunk a csúcson, mindösszesen egy óra telt el, az utunk pedig egyenesen a Piz Gloriába vezet.
Ha ismerős a név, nem véletlen, a Schilthorn tetején lévő forgó étterem Ian Fleming Őfelsége titkosszolgálatában című regényéről kapta a nevét, itt forgatták ugyanis a hatvanas években a könyv alapján készült James Bond-filmet, úgyhogy itt minden a 007-es körül forog. Még magamhoz sem térek a nagy utazásból, már keresik a helyünket az étteremben, a svájciak pontosak, nem lehet késni. Hozzák is ki a hamburgert, szigorúan 007-es grillplecsnivel. Az étterem forog, eszem az ebédem, szikrázó a napsütés, körülöttem hegyek, és természetesen wifi is van, így rettegésem a múlté, azonnal fotózom a látványt az ablakon keresztül, és küldöm haza a képet.
Ebéd után lehiggadva kijutunk végre a szabad ég alá, nincs sok turista, talán ha ötvenen gyönyörködnek egyszerre a panorámában. Velünk egy kutya is érkezett, Pommes, a svájci illetőségű labrador, nem is tudja, milyen szerencsés eb. Újra előkapom a telefonom, készítem a szelfiket, és nem tudok ellenállni, persze hogy megosztom örömöm a világgal. Utóbb lelkifurdalásom is támad, hogy ezzel is elvettem az időt és a figyelmemet a látványtól, az élménytől, bár lehet, hogy így lett teljes? Egy idős úr jódlizik, ő nálam is komolyabban űzi az ipart, addig veszik fel videóra a produkciót, háttérben a hegyekkel, míg nem elégedett. A közönség lelkes, tapsolunk, erre a pluszélményre igazán nem számított senki. Lila virágokat fotózok a sziklákon, amíg haladok (gyakorlatilag négykézláb) a következő kilátó felé, útjelző táblák segítenek, így sejtjük, és van, aki magabiztosan tudja is, hogy milyen hegycsúcsokat látunk szemközt, a távolban valahol.
