Körben állnak. Arcukon riadtság, remény, elszántság, és ki tudja, még mennyi érzés. Meg a túl korán kútba zuhant gyerekkoruk ezer árnya. Állami gondozott fiúk, lányok, az ország különböző sarkaiból, gyerekotthonokból, javító-nevelő intézetből, nevelőszülőktől, a gyereklét és a felnőttkor küszöbén. Most csúzliznak, körbe, láthatatlan fegyverrel, elképzelt lövedékekkel. Ez a feladat. „Pájng!” Tovább kell adni a lövést, és van egy megbeszélt mozdulat a lövedék megállítására. Egy fiú, akit a körön kívülről az elejétől figyelek, és aki csöndes, akinek a szava olyan halk, hogy előre kell nyújtani a nyakunk, hogy halljuk, él elsőnek ezzel a lehetőséggel, váratlanul és bátran. „Stop!”, kiáltja hozzá. És ebben talán minden benne van, amiről ez a program szól.
Schermann Márta színész, rendező, az Art-ravaló szakmai vezetője, aki a foglalkozás első részét is vezeti, azt mondja most:
–De jó, hogy meg merted állítani!
A fiú pedig, mintha más válasz erre nem is lenne:
–Muszáj volt.
És ez, ahogy mondja, ez nem játék, hiába játék a csúzlizás – drámapedagógia. Ahogy ez a válogató, ez a workshop is valahol véresen komoly, nagy tétes ügy: ezeknek a fiataloknak, akik az állami gondozottságuk vagy hátrányos helyzetből való indulásuk okán statisztikailag sokkal kitettebbek annak, hogy elkallódjanak, vagy bűncselekmények elkövetői vagy áldozatai váljanak belőlük, ez a jövő kapuja. Már aki bejut rajta. Itt dől el… Mert ez a workshop a nyolcadik kerületi Kesztyűgyár Közösségi Ház próbatermében egyben válogató is.
A szeretet, mint a levegő
Az a tizenöt ember, akit a projekt munkatársai – Schermann Márta szakmai vezető, Sárosi Mária szociális munkás, Romankovics Edit színházi nevelési szakember és Ménesi Luca projektkoordinátor – itt és a következő három nap workshopjain úgy negyven jelentkező közül kiválasztanak, kilenc hónapig vehet majd részt az Art-ravaló regisztrált művészeti és pályaorientációs felnőttképzésében. A program része rengeteg olyan dolog, ami a fiatalok személyiségének fejlesztését szolgálja, segíti a pozitív jövő- és énképük kialakulását, társadalmi beilleszkedésüket és azt, hogy munkát találjanak maguknak, ráadásul olyat, amilyet szeretnének. Minderre legtöbbjüknek valószínűleg esélyük sem lenne hasonló segítség nélkül.
A képzésbe a művészeti tevékenységek mellé beillesztenek életvezetési tanácsadást is, tanítanak gazdasági alapismereteket, van egyéni pályaorientációs program, csinálnak élménypedagógiai műhelyeket, színházba, múzeumba és egyéb kulturális programokra járnak, amiket aztán együtt, közösen elemeznek ki. A Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásának köszönhetően a részvevőknek mindez nem kerül egy fillérjükbe sem, ahogy a budapesti szállás, a teljes ellátás és a közlekedés sem.
A válogatásban segítenek a „régiek” is, négyen ülnek itt közülük, mindannyian az Art-ravaló elmúlt három évfolyamában végeztek. Ők már „sínen” vannak. Sőt, mind azt mondják, ami itt velük történt, az maga a csoda.
Mind szeretnének mentorként részt venni a következő programban is, nem akarnak végleg elszakadni innen.
Pénzes Attila mély, barna, okos szemével figyel. Égig érő, csupa tetoválás fiú. Egy éve végzett a programban. Születésétől kezdve állami intézményekben nevelkedett, amerre a boldogság ritka madár. Most huszonöt éves, és boldog. A másnapról beszél először is, hogy akkor áll be az új munkahelyére – ezt is az Art-ravalónak köszönheti. Ez volt az álma.
–Egy gyermekotthonban leszek kisgyerekek gondozója és nevelője… Látássérült, mozgássérült kicsi fiúk és lányok. Ma voltam benn ismerkedni velük… és csodálatos volt. – A hangja egészen puha most. – Az egyik látássérült kislány megsimogatta a karom, és kérte, emeljem fel…, aztán ide, a vállamra hajtotta a kis fejét. És akkor én majdnem elsírtam magam.
Most is majdnem elindulnak a könnyei, ahogy erre gondol. Tizenhárom éves kora óta ez a nagy vágya. Hozzá hasonló gyerekeknek segíteni. Szeretni őket, megadni nekik, amit ő nem kapott meg. Vagy csak alig.
–Olyan hatalmas hiányt éreztem magamban, és ez a hiány mélységes szomorúsággal járt. Egy gyereknek olyan a szeretet, mint a levegő, fulladozol nélküle. Olyan apróságok jelenthetnek egy világot pedig… Egyetlen jó szó. Egyetlen vállveregetés. Egyetlen figyelmes kérdés vagy pillantás. Én szerencsés voltam, mert akadt egy-két olyan nevelőm, akik szerettek, és akiket én szerethettem, irtózatosan. Boldog voltam, ha a közelemben voltak akár egy percig is. Mert ezek az apró dolgok életet mentenek, szó szerint… Nem engednek elveszni.
Mondja, hogy amikor az őt összevissza dobáló, rugdosó gyermekvédelmi rendszerből kikerült, vele is a szakadék felé vette az irányt az élet.
–Utógondozott voltam, és mindent üresnek éreztem. Magamban is, körülöttem is. Semmit nem akartam. Se tanulni, se dolgozni, csak ültem a számítógép előtt éjjel-nappal, belebambulva a videójátékba. Nem következett volna azután semmi jó, sőt… Aztán nagy nehezen rábeszélt az akkori mentorom, hogy nézzem meg az Art-ravalót, hogy legalább az első, válogató workshopra menjek el. Arra, amilyen ez a mostani is itt ezeknek a srácoknak… És azután azt mondtam, így fogok megmenekülni. Tele volt az egész számomra addig ismeretlen élettel, azt éreztem, hogy ez fantasztikus, végre figyelnek rám, játszhatok, gyerek is lehetek kicsit, mert az igazából sosem lehettem. Hogy ez nekem kell. És iszonyúan reménykedtem, hogy én is kellek majd nekik.
Kellett. És Attila mostanra igazán Attila lett, megtanulta, milyen is valójában, mit szeret, és mit nem, miben jó, és miben nem, miből tud és merhet építkezni; saját albérletben lakik, van egy kutyája, és csupa reménnyel, örömmel, várakozásokkal teli élete.
