Az a bizonyos reggel alighanem kitörölhetetlenül belevésődött az emlékezetembe. Az egész ország találgatta, vajon mi lehet a Himaláján Erőss Zsolttal, hogy órák óta nem adott életjelet magáról, hogy ez valami technikai malőr-e, vagy történt valami tragédia ott a legmagasabb csúcson. Én felhívtalak és biztatni próbáltalak, hogy ne add fel, hogy biztosan elő fog bukkanni, és együtt ünnepeljük az újabb diadalát, te viszont hűvös szavakkal kiábrándítottál, hogy Zsolt nem kerül elő, vegyük tudomásul, hogy ott halt meg valamelyik csúcson, kár lenne illúzióba ringatni magadat. Minden érzelgősség nélkül, a kétszer kettő józanságával közölted életed nagy tragédiáját. Azóta is a szívembe hasít, ha erre visszagondolok.
Nem volt mivel áltatnom magam. Vagy le kellett érnie pár órán belül a következő állomásig, hogy jelentkezzen, vagy nem bírta tovább, és egy ilyen pillanat ott egyet jelent a halállal. Nem ugorhatott be egy kocsmába vagy egy szaunába az örök hó földjén. Nincs kecmec, nincs harmadik lehetőség.
És ezt te akkor ilyen reálisan fel merted mérni, szembesülni tudtál azzal, hogy elvesztetted a szerelmedet, a férjedet, gyermekeid apját, hogy az életed immár örökre megváltozott?
Igen. A tudatommal rögtön felfogtam. Ez ahhoz elég volt, hogy szembesüljek a helyzettel. Egészen más kérdés, hogy a lélek képtelen tudomásul venni. A gyász feldolgozása azt jelenti, hogy a kettő, a tudat és a lélek összeér. A lélek elfogadja a tudást, a tudás pedig a lélek felfokozottságát. Ez nálam két év intenzív munkájával teremtődött meg. A kettő összeért, egybeolvadt, és elfogadta egymást. Eljutottam oda, hogy fájdalmak és holtpontok nélkül lehetett folytatni az életet. Amikor egyáltalán felvetődött, hogy film készülne mindarról, ami történt velem és bennem ezekben az években, kezdetben több volt bennem az ellenállás, mint a szándék. A Zsolttól való elszakadás és egy új élet kezdése a két gyermekünkkel egy végtelenül intim folyamat volt, a legbensőbb történések feltárása, kimutatása. Ugyanakkor volt bennem egy irracionális hit, hogy ha engedek másokat belelátni abba, ami történt velem, bennem, az segíteni fog az embereknek a hasonló tragédiák túlélésében. Segít felállni és újraindulni, akkor is, ha úgy érezzük, hogy ilyen veszteség után nincs tovább. Mert van ilyenkor is, létezik folytatás, más élet, adódnak újabb célok, lehetőségek.
Csodálom a bátorságodat, elszántságodat, lelkierődet, amikor tapasztalom, hogy ez a társadalmunk egyik legkínosabban vett tabukérdése, ez az, amit ködösítés, elhallgatás, mellébeszélés vesz körül, pedig mindannyiunk számára kulcskérdés, hogy a veszteségeinket mikor lehet, hogyan kellene túlélni, amikor az életünknek óhatatlanul része a tragédiák elviselése. Szerinted mennyit lehet kimutatni, mások számára átélhetővé tenni a léleknek ezekből a misztikus rétegeiből egy filmalkotás által?
Ez egy nagyon jogos kérdés. Sokáig én is úgy éreztem, hogy ami a lényeg, az nem, vagy legalábbis nehezen visszaadható. És akkor történt egy különös eset. Egy közértben, sorban állás közben odajött hozzám egy férfi, mondta, hogy Csoma Sándor vagyok, filmrendező, most olvastam A Hópárduc felesége könyvet, és szeretnék filmet forgatni erről. Úristen! Egy önjelölt művész, jaj! De tényleg megkeresett három nap múlva otthon, leültünk beszélgetni, és meggyőzött az, ahogyan ehhez az egész témához viszonyult, az érzékenysége, az alázata, az őszinte érdeklődése, hogy komolyan kíváncsi volt arra, mit éreztem, mit éltem át. Az volt a célja, hogy megmutassa a példámon keresztül, miként is lehet a legreménytelenebb helyzetet túlélni, és ebből egy új élet reményében kikecmeregni. És hogy hogyan lehet segítséget kínálni sok-sok embernek, akiknek szembe kell nézniük a legfájdalmasabb, legbénítóbb tragédiákkal, amiktől sajnos egyikünket sem kímél az élet. Csoda volt számomra, hogy sikerült találni egy különlegesen érzékeny színésznőt, Pál Emőkét, akinek alakításában az első pillanattól magamra ismertem. Olykor úgy is éreztem forgatás közben, hogy jobb is, mint az eredeti. Kicsit keményebbnek érzem őt, mint amilyen valójában vagyok, de lehet, hogy pont ilyennek láttak engem. Sőt, az is lehet, hogy pont annyira kemény is voltam akkor. A Magasságok és mélységek című film szeptember végén kerül a mozikba. Zsolt alakját Trill Zsolt meglepő hitelességgel formálja meg benne.
Van, tudod, az a mondás, hogy az a történet, ami érthető, rosszul van elmesélve.
Az élet valóban jóval bonyolultabb, mint amit a film elmesél, igen. Tehát le kell egyszerűsíteni ahhoz, hogy érthető legyen. Itt az is cél volt, hogy a néző érzelmileg végigmenjen egy úton, és ez lehetetlen, hogyha elveszünk a sok szálon. Én az indulásnál azt kértem a rendezőtől, hogy azoknak, akik veszteséget éltek meg, vagy fognak megélni, segítsen önmagukat megérteni. A legtöbb, amit adhat, az a felismerése a veszteséget elszenvedőnek, hogy rendben van, hogy fájdalmat éreznek, normális, hogy furcsán viselkednek, normális, hogy nagy érzelmi hullámokat élnek meg. Hogy nehéz viselkednem a gyermekemmel, nehéz megfelelnem a külvilágnak, nehéz önmagammal lenni. Mindez a gyász velejárója, és ez valóban olyan sok tud lenni, hogy ér segítséget kérni ehhez a folyamathoz.
