Hű, de jó a hangulat! Egymásra vannak ilyen jó hatással?
Rózsa György: Amikor kettesben vagyunk, nem nagyon poénkodunk. Sokkal komolyabb dolgokat szoktunk megbeszélni. Én a színészeket – így Jánost is – följebb helyezem magamnál egy-két polccal. Így vagyok a filmrendezőkkel, zeneszerzőkkel – az igazi művészekkel. Azt gondolom, én afféle „negyedművész” vagyok, mert talán egy pici szorult belém ebből is a műsorvezetés mellett. Azért persze hálás vagyok, hogy János ezt sosem érezteti velem.
Gálvölgyi János: Ez azért is van, mert olyan régről ismerjük egymást, amikor Gyuri még nem volt „a Rózsa Gyuri”, én pedig nem voltam „a Gálvölgyi János”.
Ha jól tudom, először Leningrádban találkoztak.
R. Gy.: Akkoriban Magyarországon még semmilyen médiaiskola vagy kommunikációs szakkönyv nem létezett. Én írtam az első tévés témájú szakdolgozatot az ELTE-n, és Leningrádban volt egy módszertani központ, amelyik televíziós kutatásokkal foglalkozott, így kerültem oda. Jánosék is tanulmányútra jöttek egy színművészetis küldöttséggel. Érdekes módon a színművészetin nem az orosz nyelv oktatása volt a legfontosabb tantárgy, így ők finoman szólva sem tudtak oroszul. János annyit tudott, hogy „davaj” – azt is egy háborús filmből, amikor az orosz katonatiszt elkobozta valakinek az óráját. Engem kértek meg, hogy tolmácsoljak. Szinte egész nap együtt voltunk, jártuk a várost, aztán estétől hajnalig fociztunk; már mindenkinek vérhólyagos volt a talpa. Nagyon jó napok voltak, mert mehettem velük színházba, ami nagy kincs volt, hiszen abban az időben Leningrádban színházi helyet szerezni szinte lehetetlen volt. Jószerivel az első naptól nagyon szimpatizáltunk egymással.
G. J.: Olyannyira, hogy itthon már a Tízen Túliak Társaságában elkezdtünk együtt dolgozni, ahol Gyuri volt a szerkesztő.
R. Gy.: De az első igazi, nagy közös munkánk az Idesüss című, blődli gyerekműsor volt. Addig piros nyakkendős, jól nevelt úttörők szerepeltek a televízióban, és igazából nekünk is egy olyan műsort kellett volna készítenünk. Arról szólt volna, milyen gyerekműsorok lesznek a következő két hétben. Akkor kitaláltam, hogy legyen ez a gyerekekhez kicsit közelebb álló, dilis bolondozás. Úgyhogy létrejött egy fiktív iskolai osztály, amiben János volt Cirbolya, a főkolompos. Mindig úgy szólt hozzám: „Tan’ kérem!” Mindenre jelentkezett, de semmit nem tudott. Akkor még ezek a régi, hosszú karos kamerák voltak, és sokszor azért nem tudtunk fölvenni egy-egy jelenetet, mert úgy röhögtek az operatőrök, hogy rázták a svenkkart. Akkor szerintem még jobban „megtanultuk” egymást.
Mit tanultak meg egymásról?
G. J.: Ezt így nem nagyon lehet elmondani, nem lehet mérhetővé tenni. Tényleg az a jó szó, hogy figyeltük a másikat. És azt hiszem, Gyuri sem sértődik meg, ha azt mondom: szerettük is egymást. Soha nem felejtem el, amikor Gyuri átjött hozzánk, és bejelentette, hogy átmenne a tévé sportosztályára, én meg mondtam, hogy a világért se tegyen ilyet. Aztán kiderült: Vitray Tamás átadná neki a Kapcsoltamot. Erre is azt mondtam, hogy eszébe ne jusson. De általában, miután jó barátként kikérte a véleményemet, mindig az ellenkezőjét csinálta. Aztán megkért engem, hogy nézzem meg a műsorban, és jegyezzem le a modorosságait. Gondoltam, jobb lenne, ha ezeket levetkőzné. Pedig hát ettől lett „rózsagyuris”.
Mi több, Rózsa Görgy meg is kérte önt, hogy készítse el a híres Kapcsoltam-paródiát…
G. J.: Nem egészen így történt. A Thália Színházban ment egy kabaré, amiben nekem volt egy Egri János-paródiám, a Lehet egy kérdéssel több? című műsoráról. Gyuri pedig kedvesen megjegyezte: „Látod, az Egriről csinálsz valamit…” Egyik este, amikor Gyuri megint ott állt oldalt, a színpadi takarásban, gondoltam, egye fene, megpróbálom. Az egykori Kapcsoltam-listámon pontról pontra haladva végigimprovizáltam a paródiát… Szoktam mondani, hogy a házunkban nagyon sok téglát vásároltunk ebből. Ha nem csináltam meg több ezerszer, akkor egyszer sem.
R. Gy.: Nekem meg az egész házam abból van, hogy Jánossal rengeteg közös fellépésünk volt! (Nevet.)
G. J.: Valahogy kiegészítettük egymást. Gyuri karrierjén nagyot dobott a paródia – egyes mondataiból szállóigék lettek. Azért ne felejtsük el, hogy abban a korban a tévések nagy népszerűségnek örvendtek. A televízióban akkor még voltak egyéniségek. Gyuri határeset volt abból a szempontból, hogy vagy nagyon szerették, vagy nagyon utálták. Ketté is szakadt az ország – például rengeteg levelet kaptam, hogy megölnek a paródia miatt.
R. Gy.: Én többször is láttam a paródiát a Tháliában, mert jóban voltam a jegyszedő hölgyekkel. Beengedtek, és valóban fergeteges volt az egész. Ilyet színházban nem láttam se azelőtt, se azután. A nézők fuldokoltak a nevetéstől. Volt olyan, hogy a szünetben a jegyszedő hölgy azt mondta: „Rózsa úr, képzelje el, a második sorban két néni bepisilt a nevetéstől.”
G. J.: Komolyabb oldala is volt ennek az egésznek, például a színésszé válásom kapcsán. Amikor vasárnap este lement a tévében a Kapcsoltam-paródia, hétfőn játszottam Mesterházi Lajos Pesti emberek című színdarabjában, a Tháliában. Ebben az összes férfi szereplő a nézőtérről ment fel a színpadra. Ezen az estén az egész előadás el volt adva egy leány-középiskolának. Hétszáz matrózblúzos lány ült a nézőtéren. Én is ott álltam oldalt, mire egy lány azt sikította: „Gyuri, igyál vizet!” Az összes lány visítani kezdett, mint egy beatkoncerten. Ez persze egy komoly darab volt, és láttam a férfi kollégáimon – Szabó Gyulától Bitskey Tiborig –, hogy „na, ma este véged van!”. Ami igaz is volt, mert egy olyan férfit játszottam, aki a darab végén meghal. Fel kellett mennem a színpadra, és azalatt végig arra gondoltam: ha nem lesz csend, akkor ezt a pályát abba kell hagynom. Paródia és színészet nem fog együtt menni. És fölértem, és csend lett. Aznap este döntöttem el, hogy színész maradok. De majdnem belepusztultam ebbe a sikításba.
R. Gy.: Utána néhányszor elmentem Dunaújvárosba, és ott innentől kezdve mindig úgy szólítottak, hogy „Rózsa úr”. Még a hangsúlyt is próbálták utánozni, ahogy János mondta. Miklós író-újságíró meg is jegyezte nekem, hogy „Gyuri, Dunaújvárosban eddig mindenki elvtárs volt. Te vagy itt az első úr, és ezt az urat Gálvölgyi csinálta belőled.”
