Az a fajta ember, akinek jó a közelében lenni. Kedves, szerény, és nyilvánvalóan arany szíve van. Kezdetben még jeltolmáccsal beszélgetünk, de egy idő után „egymáshoz szokunk”, és el is felejtkezem arról, hogy nem hall. Gyönyörűen beszél ugyanis, és a kérdéseimet leolvassa a számról. Csillog a szeme, ahogy a nyári siketlimpián átélt élményeiről mesél.
Anita a kormánynál
– Május 17-én érkeztünk haza, és nagyon boldog, büszke vagyok, hogy ennek a szuper csapatnak a részese lehettem! – lelkesedik. – Én vezettem a csapatot, húsz sportolónk indult kilenc sportágban, és a szakmai stáb többi tagjáért is én feleltem. Ügyelni kellett, hogy komfortosan érezzék magukat, orvosolni a felmerülő problémákat, megszervezni, hogy időben ott legyenek a rajtnál, és még sorolhatnám. Igyekeztem jelen lenni minden versenyen, ott álltam a medence szélén, a futórajtnál, szurkoltam a kerékpárosoknak… Hihetetlen emberi erőfeszítéseknek lehettem tanúja. Képzeld el azt például, amikor a kerékpárosversenyen a mi Bencénk, aki toronymagasan vezetett az elején, le akarta körözni az utolsóként tekerő argentin biciklistát, de az előzésnél az ellenfél pont telibe találta. Bence hatalmasat esett. De a sérülésével meg a törött bicajával együtt így is ezüstérmet szerzett. Végül nyolc érmet nyertünk, négy ezüstöt és négy bronzot, amire hosszú idő óta nem volt példa a magyar siketsport történetében.
Kormány Anita maga is siketlimpikon. 2003-ban kezdődött a pályafutása, amikor részt vett a hallássérültek ifjúsági tájfutó versenyén egy rendezvényen. A huszonnégy éves lányhoz mindig közel állt a mozgás, korábban tíz évig néptáncolt, gondolta, az új kihívás elől sem fut el. Ám tájoló ide vagy oda, hamar elveszítette az irányt az erdőben. De nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja. Elhatározta, hogy azért is megtanul tájékozódni. Egy idősebb tájfutó segített neki a felkészülésben. Három évvel később a hallássérültek veszprémi tájfutó-világbajnokságán próbálhatta ki magát először a nemzetközi porondon, és azonnal a dobogó második fokára állhatott fel. Anita szárnyakat kapott! 2009-ben már indult a tajvani siketlimpián.
Így kezdődött…
– Ez volt az első siketlimpiám! Tízezer önkéntes segítette a szervezést, elképesztő hangulat és a nyelvek kavalkádja jellemezte. Ám ami végképp magával ragadott, hogy a nemzetközi jelnyelvnek köszönhetően akár a világ különböző részein élő emberek is folyékonyan tudtak kommunikálni egymással. Fantasztikus élményt adott!
Képzeld el, hogy huszonöt évvel korábban még kevesebbnek éreztem magam másoknál, kissé önbizalom-hiányosan tengettem a napjaimat… Körülbelül hétéves lehettem, amikor kiderült a hallássérülésem, ha jól emlékszem, egy iskolai játék során, amikor egymás fülébe kellett mondatot súgnunk. Értetlenül álltam a helyzet előtt, és a szüleim sem akarták elhinni, hogy ez igaz lehet, de azért elvittek hallásvizsgálatra. Megállapították, hogy enyhe halláscsökkenésem van, de az orvosoknak fogalmuk sem volt, mi okozhatta. Talán egy vírus, ami megtámadta a hallósejtjeimet?
A következő években fokozatosan romlott a hallásom, először csak a súgott, majd a magas hangok vesztek el, mígnem húszéves koromra teljesen siketté váltam. A gimnáziumot már úgy végeztem el, hogy folyton a padszomszédom jegyzeteit másoltam, mert a tanár magyarázatát nem tudtam követni. Megalázónak éreztem, pedig amúgy nagyon fogékony gyerek voltam. Mint általában a fiatalok, természetesen én is szerettem bulizni, szórakozni, főleg a barátnőimmel, akik figyeltek rám, és lassabban beszéltek. De ha többen voltunk, mindig elveszítettem a beszélgetés fonalát, épp ezért nem rajongtam az osztálykirándulásokért sem. Szerencsére fantasztikus a családom, igyekeztek színessé varázsolni a gyerekkoromat, még zongorázni és furulyázni is megtanultam. A testvéreim és a szüleim a csillagos eget is lehozták volna, hogy újra tökéletesen halljak. Kaptam hallókészüléket is, de nem viseltem, mert idegenek előtt lehetőleg titkoltam a hallássérülésemet.
Anita a két halló fi ával. Istenítik az édesanyjukat!
Kinyílt egy új világ!
Érettségi után Anita bátyja azt javasolta, költözzön ő is Miskolcra, és tanuljon valamilyen manuális szakmát, például legyen fogtechnikus. A lány be is iratkozott a technikumba, de már a harmadik évben tudta, nem ez lesz az ő útja. Az audiológián, a hallásvizsgálatok során már egy ideje szemezgetett a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének plakátjával, de akkor eljött a pillanat, hogy fel is keresse a szövetséget. Előkapta a térképet, és mit tesz Isten, a lakásuktól alig tíz percre állt a székházuk. Addig egyetlen sikettel sem találkozott, ott viszont kizárólag jelnyelven kommunikáló fiatalok nyüzsögtek körülötte. De hiszen ők értik egymást! Anita úgy érezte, hirtelen eloszlottak feje fölül a felhők, és beiratkozott egy éppen induló jelnyelvi tanfolyamra. Sorsdöntő pillanat volt. Megnyílt előtte egy új, izgalmas világ.
– Akkor fogadtam el magam úgy, ahogy vagyok. Siketen. Imádtam a hallássérülteknek szervezett ifjúsági programokat, különösen a hazai, majd később a nemzetközi táborokat. Bármilyen hihetetlen, a siketek is szeretik a zenét! Én is szeretek táncolni, sőt, érdekes módon, a zene kódolódhatott bennem gyerekkoromban, mert elég egy régi klipet megpillantanom, hogy újra „halljam” a dalokat. Időközben rátaláltam a nekem való foglalkozásra is, gyógymasszőr lettem, és ahogy már említettem, magam is aktívan sportolni kezdtem. Az első siketlimpiámon nagy bánatomra lecsúsztam ugyan a dobogóról, de ez nem szegte kedvem. 2011-ben újabb csoda történt velem: megszületett az első gyermekem. Hogyan tovább? Egy babával már nehezebb volt versenyekre készülni, utazgatni, főleg úgy, hogy sokáig szoptattam. A szófiai, 2013-as siketlimpián – ezeket mindig egy évvel az olimpiák után rendezik – még elindultam, de már csak nyolcadik helyezett lettem. Ez volt a jel: be kell fejeznem. Új célt tűztem ki magam elé: lefutom a maratoni távot. Két évvel később sikerült is. Természetesen akkor már az Ultrabalaton sem maradhatott ki, amit háromfős női váltóban teljesítettünk.
