Szent Iván után még mindig hosszúak a nappalok. Már elmúlt hét óra, de mielőtt a hegy mögé bukik a nap, aranyba vonja a legmagasabb fenyő csúcsát. A hőségtől elnyúlva fekszem egy kerti nyugszéken, nézem az öreg fenyő égre rajzolt ágait. Teli vannak zsenge, banánzöld tobozzal. A napsütésben még a színük is olyan, mint az éretlen banáné. Csak nem fürtökben lógnak, hanem magukban. Számolom, száznál is több toboz. A fa is megvan százéves. Akkor ültették a kaputól a házig húzódó fenyősort, amikor a villát építették. Ma már itt-ott foghíjas, de a legtöbb fenyő bár fölkopaszodva, áll, mint a cövek. Nagy viharos szélben hullanak a száraz ágak, az óriások zúgnak, hajladoznak, mint valami rengeteg erdő. És a csúcsaikon évről évre friss tobozok bújnak elő. Az ágak végén pedig minden tavasszal világoszöld hajtások szemtelenkednek: Itt vagyunk, öreg fa, lásd, megint. Adj gyantát, nedvet, adj erőt, van ott még, ahonnan jöttünk!

És indulnak a fiatal nedvek a vén kéregben, fölérnek a magasba a hajtásokhoz, s azok mohón magukba szívják, elisszák az utolsó csöppig. A tobozok csöndben harangoznak, követelik az adagjukat ők is. S az öreg fa ad, éltet, s nem kér cserébe semmit.

Így bámultam a fenyőt és így bámultam a tizenkét levendulabokrot. Messze, a szőlőben egy kőfal peremén növekedtek. Első évben hangyák rágták a gyökerüket, második évben levitte alóluk a földet a víz. De a harmadik évben pillangók raja szállta meg pár szál virágjukat – és azóta csoda történt a levendulákkal. Az idei esőktől megbokrosodtak, nagy lett a szoknyájuk, teli azzal a mélylila, illatos csodával, aminek olajáról ráismersz a sublótok és fehérneműsszekrények gazdáira. Krúdy volt ebben járatos, hmm… bejáratos… nem is titkolta.

Az áttetszően tiszta, érintetlen illat a kisasszonyoké. Az izgalmasan mély, rafinált, telt aromák az asszonyok vánkosait és lepedőit őrzik. S az öreg hölgyek szekrényeiben elfeledett, elszáradt levendulavirágok csöndes illata sóhajt egy-egy kifakult rózsa és levelét vesztett rozmaringszál társaságában.

De ettől az öregek nem szomorúak, emlékeznek, nem is olyan régen élénkvörösek voltak azok a rózsák, és dús illatú a friss levendulacsokor. Múltak az évek. Azóta már megtanulták, hogy az emlékek, ha porladnak is, az igazsághoz segítenek. Aminek felismeréséhez nincs még egy olyan hatékony fegyver, mint önmagunk elfogadása. Ha bölcsek és nyitott lelkűek, elfogadják önmagukat. S most már könnyen vagy könnyebben választanak igen és nem, kő és kenyér között.