Hanna nem ismerte meg a kövér, piros labdát. Pedig egészen sokáig volt nálunk kölcsönben, hogy azon nyújtsam viseltes gerincem, csak aztán a gazdája, a szenzációs költő, Kántor Péter visszakérte. Egészen felkavart, ahogy szórakozott vele. Péter nem él már, pedig járt volna neki még jócskán, de elvitte a gyilkos kór, a piros labda meg ott maradt a gyógytornateremben, ahová a költő is járt rehabilitációra, a „tornásznőnél”, ahogy Péter az egyik utolsó nagy versében hívta Zsuzsát. Most, hogy Hannával – bölcsi helyett – együtt botladozunk az életben, a lányom eljött velem gyógytornára is. És miközben én ügyetlenkedtem, ő vagy az öreg vizslával barátkozott, Bétát simogatta, nyaggatta, jutalmazta, vagy Péter különös hagyatékán nyújtózott. Nagyon ügyesen tartotta magát, elképesztő, mennyit javult az egyensúlyérzéke. Nagyobb is már, mint a labda, uralta az eszközt, élvezte a fölényét, hogy milyen ügyes, büszkén pillantott rám, figyelek-e, miket tud. Én meg, miközben dicsértem, láttam magam előtt, ahogy küzd ezzel a piros gömbbel.
Hiszen tegnap még egy pöttöm, a labda feléig sem érő apróság volt, aki alig bírt az egyensúlyával, és nemcsak azért imbolygott, mert a megtaszított gumigolyó visszapattant a faltól, de mert még minden mozdulat vadonatúj volt, semmi sem volt kipróbálva, minden először történt. Mikor múlt ez el? Mikor lett rutinos a járása, hogyan kezdett el futni, ugrálni, szökellni? Hogyan történt mindez? Mi végre szaladtunk el így, hiszen nyáron már hároméves, ősszel óvodába megy, és számonkér, ha nem értem. „Apa, bisztossan élted? Világosz? Hügyelsz?” Nem tudom, miért éppen ebben a pillanatban, Péter labdáján kezdtem el leltározni az életét, láttam magam előtt, ahogy zokog Dévény-terápián, aztán megtanul kúszni, és bevonatozik a falhoz rögzített franciaágy mögé, ahová nem tudunk utánamenni, és hogy az istennek sem megy a mászás, pedig már réges-régen ideje lenne, és szinte egy időben jön a járással, hogy milyen óvatos, sőt bátortalan, ha mászni kell, megfontolt csúszdán, mászókán, mennyire ijedten mozdul. Most meg pimaszul kacag a bordásfal tetején, és kikéri magának, ha segíteni akarok.
