Hetente járok ki Budafokra, várakozom a pirosnál. Éneklünk a lányommal, vagy hallgatunk, várjuk, hogy jöjjön a zöld, és én minden alkalommal kinézek jobbra. Nincs ott semmi. Az Irinyi és a Karinthy út sarkán hallgatás van, vagy zaj, kanyarodik a villamos, a négyes, tán hatos, majdnem mindegy, de én vagy húsz éve ott találkoztam utoljára Nagy Attila Kristóffal. Zseniális író volt, és nagyszívű ember, ami együtt elég ritka, rajongtam érte, és szinte ugráltam örömömben, hogy „csak úgy” összefutunk. Egy hét múlva úgy döntött a teremtő, hogy egy motorbaleset, mely az égből nézve valamiért tán fontos volt, vele történjen meg. Az én privát, tábla és koszorú nélküli emlékhelyem azóta is ott van. Az arcát, ilyen gonosz a lét, néha már ki kell keresnem fényképről, halványodik, de a jelenetre, ahogy ott áll bőrgatyában, tökéletesen emlékszem.
És persze arról a sarokról eszembe jut Somlyó György is, a költő, a gigászi műfordító, mert, mikor Attilával ott találkoztam, hozzá igyekeztem, én szerkesztettem kötetbe az összegyűjtött műfordításait, és minden szerdán a lakásán randevúztunk, és már akkor is tudtam, hogy túl fiatal vagyok hozzá, hogy olyan nagy költőt ismerjek, aki tudja és hiszi is magáról, hogy nagy. Nekem „Gyuri bácsi” volt az utolsó. Minden alkalommal megmutatta a Kossuth-díját, és én úgy csodáltam, mint aki még sosem látott szépet.
A Pozsonyi útnak is van egy különös szeglete, egy pékség és egy fodrászüzlet bújnak ott egymáshoz, ahol láttam a költőt, Kántor Pétert sétálni az út közepén, egyedül, görnyedten, magányosan, maszkban, rákiáltottam, de csak visszaintett, elindultam felé, de nem akarta, hogy odamenjek. Mutatta, hogy ne. Ugyanott, a járdán bicegve láttam utoljára Marton tanár urat, akivel a Pál utcai fiúk grundját söprögettük közösen a Vígszínházban, csak tipegve tudott már járni, de úgy mesélt a színpadról, mintha most is ott állna a zsöllyében, és a tanítványait dirigálná. Ha arra tekerek, intek nekik, bólintok, szervusztok, barátaim, látjátok, az egész város az én emlékhelyem.
Tudom, melyik széken ültem a Lehel piac emeleti kocsmája előtt, hová néztem, és mit ittam, mikor utoljára eltipegett Dukay Nagy Ádám, a költő, az EMBER, csupa nagybetűvel, a kerület lelke, aki képes volt elhitetni velünk, kocsmacimborákkal, hogy vagyunk, hogy közünk van egymáshoz. Néztem utána, egyidős volt velem, de bottal tipegett el a mozgólépcsőig. Mielőtt elindult, panaszkodott, hogy Dezsőke milyen gyönge. Tandori, az elképesztő költő, az ő igaz barátja két évig gyászolta utána.
