Vámos Miklós kérdése:
Kedves Judit, hallottam vagy olvastam, hogy te nyerted Az év szabadúszó kismamája nevű díjat, három-négy éve. Mit kellett tenned, hogy megkapd? Persze, azon kívül, hogy egyre ismertebb prózaíró vagy, amúgy három gyerekeddel és a férjeddel élsz Fóton, a Wikipédia szerint. Kevésszer botlottunk egymásba, de mindig úgy éreztem, végtelen nyugalom árad tengerszín szemedből. Hogyan csinálod? És: te milyen díja(ka)t alapítanál, kiknek, miért?
Hidas Judit válasza:
Kedves Miklós, sokan rácsodálkoznak erre a díjra, és elsőre valóban egy kicsit bizarrnak tűnik, de én vállalom! Egy nyilvánosan meghirdetett versenyen nyertem, ahol be kellett mutatni, milyen projekteket, munkákat végez a pályázó az anyaság mellett. Testhez álló volt a lehetőség két okból: egyrészt nőként különösen nehéz díjakat kapni, másrészt a gyerekeim születése után is folyamatosan dolgoztam. Könyveket írtam, több lapnak lettem a munkatársa, külsősként is rendszeresen publikáltam számos helyen, és közben megéltem, milyen nehéz a családot és a munkát összeegyeztetni. Ezt a kettős terhet tökéletesen kifejezte a díj, így nagyon örültem, amikor végül én vehettem át az elismerést.
Ami a nyugalmat illeti, köszönöm, de nem mindig vagyok nyugodt. Sőt, nagyon sok minden bánt és aggaszt. De ezzel együtt hiszem, hogy van kiút a nehéz helyzetekből, hogy lehetséges az egymásra találás, a magány feloldása, még akkor is, ha ez nem mindig olyan könnyű. Szeretek együtt lenni, együttműködni emberekkel, kíváncsi vagyok a világra, szeretek tanulni, és ahogy az évek alatt egyre jobban tisztába kerültem saját magammal, másokra is egyre nyitottabb lettem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok sok tekintetben csalódott. Nagy problémának látom például itthon, hogy nincsenek megtartó közösségek, nincs is rá képesség, akarat, hogyan lehetne ezen javítani, és túl könnyen elfáradnak az ilyen jellegű próbálkozások. Sokan szenvednek a magánytól, az elszigeteltségtől, mégsem tudnak ezen változtatni, és ez szerintem a következő években egyre inkább romlani fog.
Szerencsés vagyok, hogy a családommal valódi szövetséget tudtunk kialakítani, valóban számíthatunk egymásra, támogatjuk egymást. Tizenöt éve élek házasságban, és van három gyerekem, mondhatnánk, teljesítem a magyar társadalom eszményét! De a viccet félretéve: a mi szövetségünk alapja a bizalom, egy olyan kölcsönös egymásra figyelés, amiben el lehet mondani azt is, ami rossz, és ez értő fülekre talál a másik oldalon. Enélkül mindenki bezárva marad a saját fájdalmába, és ez előbb-utóbb traumatizálja az egyént.
Hiszek abban, hogy legalább egyéni szinten ki lehet egymással egyezni, és mindenki számára elfogadható kompromisszumokat lehet kötni, amik nagyon meg tudják erősíteni a kapcsolatokat, és oldhatják a magányt. Sajnos, társadalmi szinten ma nem ebbe az irányba haladunk, túl sok az áldozathibáztatás, a másik problémájának el nem ismerése, a bántalmazás, nem könnyű kiállni önmagunkért és másokért. Nehéz így optimistának maradni, de azok az emberek, akiket valóban értékelek és szeretek, azok az őszinte pillanatok, amiket időnként megélek, és az, hogy írhatom a könyveimet, és ezzel esetleg segíthetek az olvasóknak, erőt adnak ahhoz, hogy higgyek a változásban.