Merre tartasz most?

Most éppen a száztizennyolcadik táboromba megyünk, Tarcalon az Andrássy-kúriában rendezzük meg. Egy évben négy vagy öt külföldi tábort szervezünk, és minden hónapban egy vagy két belföldit. A táborozók itt nemcsak testileg és lelkileg töltődnek, hanem életre szóló barátságok is köttetnek. Sok családnak egy ilyen külföldi tábor a nyaralása. Ilyenkor jönnek nagypapák és nagymamák is, sok-sok gyerek, és természetesen vannak olyanok is, aki teljesen egyedül érkeznek. Nemcsak Magyarországról, a világ különböző pontjairól is.

Hány rajongód van?

A közösségi oldalakon összesen majdnem másfél millióan követnek. Arra nagyon büszke vagyok, ahogyan ezt a nulláról felépítettem. Amikor két gyerek után, a harmadikkal a hasamban újra elkezdtem aerobikórákat tartani, internetes közösségi felületek híján Larával és Norbikával szórólapoztam tele a tizenharmadik kerületet. Mivel Norbi nem szerette volna, hogy újra fitnesztermekben tartsak edzéseket, kibéreltem egy sportcsarnokot, és vártam, hogy érkezzenek a vendégek. Eleinte négy-öt ember jött, majd hétről hétre egyre több, ma pedig kétszázötven-háromszáz a létszám. Azóta mindent a keddhez igazítok, ha aznap a Rozsnyai utcában jársz, én biztos, hogy ott leszek.

Emlékszel még, melyik volt az a pillanat, amikor már nem csak Schobert Norbi párjaként voltál ismert?

Először úgy súgtak össze a hátam mögött, hogy nézd, ott megy a Norbi barátnője, menyasszonya, felesége. De miután berobbant az első VHS kazettám, és kétszázötven-háromszázezer példány fogyott belőle, minden megváltozott. A kazettákon keresztül családtag lettem a velem tornázó lányok, asszonyok otthonában. Ekkor hallottam először: „Nézd, ott megy Rubint Réka.” Nagyon szerencsés kombó az életemben, hogy imádom a munkámat és imádom az embereket. Egy hétvégén akár öt fellépésem is van, és az emberek úgy viszonyulnak hozzám, mintha száz éve ismernénk egymást. Van, aki szinte remegve, sírva ölel át egy-egy edzés végén. Én pedig minden egyes alkalommal megvárom az utolsó tornázót is, aki közös képet szeretne készíteni velem. Alapszabály nálam, hogy ha valaki megtisztelt a bizalmával és eljön az edzésemre, akkor az a minimum, hogy én is megtisztelem őt ezzel.

Valamelyik nap azt posztoltad, hogy téged csak az adás öröme éltet.

Így van. Mindig is így éltem, ezt láttam a szüleimtől, és a gyerekeim is ezt látják tőlem. A fiaimnál ezt most egészen közelről tapasztaltam. Hármasban Párizsban jártunk, és amikor beléptünk Disneyland kapuján, mindkettejüknek kicsordult a könnyük, odaszaladtak hozzám, átöleltek, annyira boldogok és hálásak voltak. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy örömöt tudok nekik szerezni.

Mi a legfontosabb dolog, amit a szüleidtől kaptál?

Anyukám igazi szívós borsodi lány volt, összetartotta a családot. A Halak csillagjegyű apukám imádott úszni előre, és mindene volt a család. Én az ölében nőttem fel, meg a nyakában, én voltam a szeme fénye. Apukámtól a biztonságérzetet és ezt az óriási férfienergiát meg a hatalmas szeretetet kaptam. Anyukám pedig, mint egy kályha, akárhonnan fújt is a szél, fenntartotta a tüzet, hogy a család működni tudjon.

Él még benned a jászsági lány?

Bennem csak az él. Apukám agrármérnök és téeszelnök volt, rengeteg megművelendő földdel. Se hétvégénk, se délutánunk, télen a fóliasátrakban, nyáron a földeken dolgoztunk mi, gyerekek is. Sose volt vége! Ha a hétvégi hajnalokon nem tartottunk a szüleinkkel a nagybani piacra, akkor a hét évvel idősebb bátyámmal elkaptuk a csirkét az udvaron, levágtuk, megpucoltuk, és mire anyukámék hazajöttek, készen volt a húsleves meg a pörkölt vagy a rántott hús. Amikor megkérdezik, honnan van ennyi energiám, mindig azt mondom, a cumisüvegből szívtam magamba. Hogy én ne csináljak meg valamit, amire rámondtam az igent, ahhoz halottnak kell lennem.

Maximalista vagy?

Igen. Magammal és mindenki mással szemben is. Hál’ istennek olyan emberek vesznek körül, akik hasonlóan gondolkoznak, mint én. A gyerekeim ezt látták, nekik ez a tempó teljesen természetes. Norbiról nem is beszélve.

Szeptemberben húsz éve lesz, hogy összeházasodtatok. Hogy kezdődött?

Óraadó tanár voltam Béres Alexandránál, amikor egy nap a lányok körülöttem őrült készülődésbe fogtak. Kiderült, hogy délután jön Norbi; Pesuth Rita hatszoros kick-box világbajnok készülő videójához keresett olyanokat, akik majd a háttérben tornáznak. Mivel sok lány akart akkoriban Schobertné lenni, persze hogy egész nap sminkeltek a válogatásra. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy újságírók és fotósok hada vesz körbe valakit: megérkezett Norbi és Rita. Egy üvegfalon át figyeltem, amint Norbi eligazítást tart a lányoknak, és borzasztóan kíváncsivá tett. Zöld, susogós melegítőnadrág és térdig érő bő póló volt rajtam, talán az egyetlen tornacuccom. Bekopogtam, bejöhetek-e megnézni az órát. Annyira tetszett, amit csináltak, hogy kérdeztem, beállhatok-e. Kicsit később Norbi bedobta, hogy van-e valaki, aki bemutatná az eddig megtanultakat. Persze hogy jelentkeztem. Norbi leszögezte, hogy én mindenképpen kellek erre a videóra, mert olyan szórakoztatóan és akkora energiával csinálom a koreográfiát, hogy azok is fognak tudni azonosulni velem, akik még sosem tornáztak.

Szép kis elismerés!

Igen, de nem vette el a kedvem. Viszont mégsem tudtam járni a próbákra, mert heti negyven aerobikedzést tartottam, és nappali tagozaton főiskolára jártam. Eltelt két év, addig nem is találkoztunk. Aztán 2001 májusában, amikor Norbi visszamondott egy balatoni fellépést, a szervező, aki járt az edzéseimre, engem kért meg, hogy mentsem meg a rendezvényt. Fél napig utaztam a kispolskimmal Siófokra, és megtartottam az órát, a tőlem megszokott energiával. Közben Norbi, aki nem járt messze, kíváncsi lett, kit kértek meg a helyettesítésére, és megérkezett a fellépésem végére. Iszonyú zavarba jöttem, azt hittem, haragudni fog, hogy nem jártam el a két évvel korábbi próbákra, de akkor ő még nem rakta össze, hogy én ugyanaz a lány vagyok. Az órám végén leszaladtam a színpadról, adtam neki két puszit, és szabadkozni kezdtem. Csak annyit mondott: „Réka, ezt az energiát meg kell ismernie az országnak! Van egy óriási ötletem!”