– Minden nyarat a Balatonnál töltöttünk a nővéremmel, mert nagymamám gondnok volt egy vállalati üdülőben. Saját strand, móló, recsegő hintaágyak, teljes ellátás. A és B menü! Rengeteg nagycsalád járt oda, felnőttként értettem meg, mekkora segítség lehetett a teljes ellátás egy anyának, aki év közben három-négy gyerekre főzött. A nagy fák alatt lehetett aludni ebéd után, tollasoztunk, bicikliztünk, a teraszra tett tévén néztük az olimpiát. Sokan minden évben visszatértek, családias, békés volt az egész. Tavaly elmentem a férjemmel a régi üdülőhöz, de csak a sorompóig jutottunk. A portás azt mondta, nem engedhet be idegent, csak aki ott nyaral. A parkoló autók típusa láttán nem sok esélyünk lenne ott nyaralni… A faházak helyén luxusbungalók állnak. A fákat szerencsére meghagyták, és ott volt a kerti kőterasz is, amit még a nagyapám csinált. Nem volt jó érzés.
A fiatal nő nem szeretné megmondani, melyik vállalati üdülőről van szó, mert az ingatlan tulajdonosváltása nagy viharokat kavart.
A munkahelyi üdülőhelyek a rendszerváltás utáni első privatizációs hullámban alaposan megfogyatkoztak, és azóta is volt néhány eladási hullám. 2019-ben például kivették a kedvezményesen adózó juttatások közül a saját dolgozók céges szálláson történő üdültetésének lehetőségét. (2010-ben ötvenezer férőhely volt vállalati üdülőkben, 2020-ban már csak tízezer.) Ez is egy ok, amiért a kevéssé tehetősek kisebb eséllyel pihenhetnek a Balaton mellett.
Pedig a tóparti nyaralás évtizedeken át minden korosztály közös élménye volt. Elérhető élménye. Éppen ezért kicsit mindannyiunknak ugyanazt jelenti. Fűzfőtől Keszthelyig, Akarattyától Szentgyörgyig csaknem ugyanolyan volt az élet: kis és társas nyaralók, az autó vagy a vonat ablakából felvillanó víztükör, kempingasztalok, kempingszékek. Hűtőtáskák, lángos, palacsinta, úszógumik, kék-fehér-piros strandlabdák, Fabulon naptej és Pálma gumimatrac. Utóbbi jeles exportcikke volt a magyar könnyűiparnak. A textilborítás miatt nehezebb volt vinni, de jót lehetett aludni rajta az árnyékban. A Balaton szinte mindenkié volt, míg ma fogynak a kempingek, a szabadstrandok, rohamléptekben épülnek a nagy apartmanházak. Kiss Ádám is, aki hivatalosan kommunikációs szakember, nem hivatalosan pedig a Balaton alapos ismerője, titkainak tudója, azzal kezdi, hogy a rendszerváltás után megszűntek az olyan nagy társadalmi szervezetek, mint a SZOT, melyek elvitték a tóhoz mindazokat, akiknek saját pénzük nem lett volna egy balatoni nyaralásra.
Régi szép és olcsó idők
– Minden értékítélet alapján mondom, hogy megszűnőben van a Balaton úgynevezett demokratikussága, melyben egy egyébként antidemokratikus rendszer széles hozzáférést biztosított a tóhoz szinte mindenkinek – mondja Kiss Ádám. – Ez a folyamat a világban máshol is lezajlott, ahol a piacgazdaság szabályai érvényesülnek. Hozzáteszem, hogy a veszteségélmény egy része nosztalgiából táplálkozik, mert azt is el kell ismerni, hogy a változás sok jót hozott: tiszta vécéket, jobb minőségű ételeket, színvonalasabb szolgáltatásokat. Ezeknek azért lehet örülni.
Azoknak, akik a legendás keszthelyi Zala kempingben töltötték a nyarakat, sok az üröm az örömben. Sátorhelyek, kis házak, árnyas fák, családias légkör várta őket, karnyújtásnyira a víztől. Csakhogy néhány éve a kempinget bezárták, a területet eladták, a helyén jelenleg több száz lakás épül. Ugyanakkor több olyan kempingben az idén is lehet szállást foglalni, amelynek új tulajdonosa lett, mégsem épül a helyére társasház vagy szálloda, pedig a hírek erről szóltak.
Tetszik vagy nem, a magyar tenger a befektetők aranybányájává vált, akik a tehetőseket szeretnék a parton látni. Tihany egyik strandjára például tízezer forintba kerül egy felnőttbelépő, és a hétfőtől csütörtökig érvényes ötvenszázalékos kedvezmény sem vonz tömegeket. Tömegeket? Maximum százötven fő tartózkodhat benn egyszerre, míg korábban ugyanott naponta hat-nyolcszázan fürödhettek. Ám az a százötven strandoló biztosan finom gulyást ehet – csaknem négyezer forintért. Ilyen régen nem volt, mondhatnánk, de azért jussanak eszünkbe a pártüdülők…
A Balaton mindig drágább volt, ott sosem fillérekből főtt a lecsó. De egy lángos, néhány palacsinta nem terhelte meg a pénztárcát. Most kisebb piackutatás után hétszázötventől kétezer forintig gyűjtöttünk be lángosárakat.
Retró – mondjuk, vagy inkább sóhajtjuk ezt a Balatonhoz szervesen társítható szót. Ám ahol építkeznek, ott ennek is vége.
– A Balaton a húszas években kezdett valamennyire beépülni, aztán a hatvanas években jött a következő építési hullám – folytatja Kiss Ádám. – Méghozzá alapvetően kis házakkal, amelyeket zöldterület vett körbe. Az emberek szívesen kertészkedtek, a házak szinte megbújtak a fák között. Most azt látni, és ebben nehéz lenne bármi jót találni, hogy egy-egy telken háromszor-négyszer akkora épület emelkedik, mint korábban, gyakran a zöldterület eltűnik, a helyére térkő kerül, esetleg dézsába ültetett növény. Sajnos nagyon kevés a jó példa akár a visszafogottságra, akár az építészeti minőségre. Ennél drámaibb, hogy a Balatonfüred-Csopaki borvidéken ott is házak épülnek, ahol jó minőségű borszőlőnek kellene teremnie. Itt a veszteség nagyobb a hagyomány felrúgásánál, a szép emlékeknél.
