Gyantár Edit, a magyartanáruk kísér el az ukrán diákokhoz, már várnak bennünket, mondja, mert felkészítette őket a beszélgetésre. Az egyik oldalról jó ugyanis, ha megismerik őket az emberek, de a kérdések gyakran fájdalmasak, különösen, amik a háborús helyzetre vonatkoznak. Volt olyan interjú, ami napokra felkavarta őket.
Amikor felrobbant egy bomba
Kánikula van, mindenre ráereszkedik a hőség, a Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium régi épülete hűvös marad, de ott az udvaron a konténerház már átmelegedett. A gyerekek mégsem panaszkodnak. Bárhogy kérdezgetem, mennyire érzik jól magukat, mindig az a válasz, hogy itt minden csodás, az emberek kedvesek velük, a körülmények jók. A csapat épp ma délelőtt érkezett meg Horányból, ahol tíz napig táboroztak. Most még elevenen élnek bennük a nyári tábor élményei, az esti beszélgetések, a fürdőzés a Dunában, a közös éneklések. Átlagos kamaszok, ifjak, nyurgák, szépek.
Ákim segít a fordításban; nagyon fiatal, mindössze tizennégy éves. Kárpátalján nőtt fel, magyar iskolába járt, édesanyja is magyar. Apai oldalról azonban orosz, úgyhogy igazi jolly joker most. Édesanyja azt mondta neki, meg kell tanulnia rendesen magyarul, ezért küldte magyar iskolába. Most pedig a határon túlra, mert a háború kitörésekor megijedt, biztonságban akarta tudni a gyerekét. Akik itt vannak, mindannyian azért jöttek, hogy békében éljenek, és ezúttal ez nem puszta, üres fordulat, valódi értelme van annak a szónak, hogy béke.
Leülnek velem szemben, Alla, Dása, Veronika és Margó. Alla a legmagasabb, hosszú szőke haja van, olyan, mintha egy Csehov drámából lépett volna elém, talán kecses alkata vagy elmerengő tekintete miatt. Magyarul mondja, hogy „tizenheet” éves, és a többiek nevetve dicsérik a tudását. Szülei akkor döntöttek úgy, hogy menni kell, amikor a szomszédságukban felrobbant egy bomba. Alla egyedül érkezett vonattal, de már tudta, hová jön, egy ismerősétől hallottak az iskoláról. Könny csillan a szemében, amikor ezt elmeséli, nehéz az otthoniakra gondolni, mert soha sem lehet egészen biztosan tudni, mi van velük.
– Kijevből érkeztem – árulja el –, és tizenegyedikes voltam az idén. Otthon kosárlabdáztam, és játszottam bandurán, ami egy hagyományos ukrán hangszer. Bekapcsolódtam egy itteni osztály életébe is egy-egy órára, de közben online tanultam a régi iskolámban, úgyhogy lett ukrán bizonyítványom erről az évről.
A többiek is így tanultak, de elkezdtek ismerkedni a magyar nyelvvel is, amiben Gyantár Edit tanárnő van a segítségükre, ő az egyik, aki szinte éjjel-nappal velük van. Mivel művészetterápiával is foglalkozik, ilyen foglalkozásokat is tart, legutóbb például kavicsképeket készítettek. Veronika mutatja is a képet, azt rakta ki az apró kavicsokból, ami a legjobban hiányzik neki, a családját.
Megkérdezem tőlük, mit vinnének haza magukkal, ha már hazamehetnének. Sokáig tanácskoznak, mielőtt válaszolnak, végül Dása vágja rá, hogy kolbászt, mert az nagyon finom. És csivitelnek tovább, hogy mi jöhet még szóba, de végül Akim csak annyit mond, hogy még nem éltek itt annyit, hogy tudják, mit volna igazán érdemes.
Biztos veszekednének a szüleikkel, ha együtt élnének velük – jegyzem meg, utalva a kamaszságukra, de ők döbbenten néznek rám, és csak ingatják a fejüket, hogy azok után, amit át kellett élniük, már biztosan nem.
A mi hiányzik otthonról kérdésre pedig szinte egyszerre vágják rá, hogy a szüleik. „Pápá, mámá”, és bólogatnak, hogy nagyon jó volna velük lenni. Most csak telefonon tartják a kapcsolatot, és ha jó híreket hallanak, akkor jókedvük van, ha rosszakat, akkor rossz. Nem sejthetik, ahogy egyikünk sem, mit hoz a holnap, és ez beárnyékolja a legszebb napot is. Az otthon most ez a konténerház, amit adományokból rendeztek be, van benne ágy és íróasztal, a szekrényekben ruha, minden, ami kell. A polcokon ott lapul egy-egy otthonról származó kincs, amit éjszakánként magukhoz ölelhetnek. Dása egy plüsssárkányt hozott, amit a barátjától kapott; Margó az apukája sapkáját rejtegeti, ha felveszi, olyan, mintha az apja most is vele lenne; Veronika a játék kutyáját mutatja; és végül Alla egy apró kis tárgyat nyújt felém, egy kék-sárga karkötőt, ami Ukrajna harcát szimbolizálja.
Megtört bizalom
A magyartanárnő az egyik, aki a legközelebb áll hozzájuk, a magyar nyelv oktatása az ő feladata volt az iskolai időszak alatt, és most is ő volt velük a táborozáskor. Azt meséli, könnyen egymásra hangolódtak, mert érzett valami belső kapcsolódást hozzájuk. Ő maga ugyanis Szerbiából származik, és gyerekként átélte a háborút. Nem volt könnyű, gyerekkora legszebb emlékei mégis ehhez az élményhez kapcsolódnak, mert akkoriban az emberek kérés nélkül fordultak egymás felé. Most újra átéli ezt az egymáshoz kapcsolódást, és próbálja megmutatni, mennyi jó van abban, hogy a gyerekek itt lehetnek, itt tanulhatnak, az unió egyik államában élhetnek.
– Nagyon örültem, mert a táborban kicsit jobban összekovácsolódtak – meséli Gyantár Edit az elmúlt napokról. – Ez is egy feladat számukra, hiszen különféle életkorúak, nem egy helyről, más-más élethelyzetből érkeztek, és emiatt sok konfliktus alakult ki közöttük. Az egyik kislányt például, aki meglehetősen zárkózott, éjszaka sírni hallottuk. A többiek tanácskozni kezdtek, hogy most mit tegyenek, kikérték a véleményemet, és abban maradtunk, hogy bekopogunk, és felajánljuk a segítségünket. Végül a kislány a fél éjszakát végigbeszélgette egy másik lánnyal, ami nekem igazi csodaélmény volt. A fiúk is mesélik, hogy ők is szoktak sírni éjszakánként, akkor, amikor senki sem látja őket. Rengeteget beszélgettem velük, bátorítottam őket, hogy merjék kimondani, amit éreznek, ne tartsák magukban. Próbálom a figyelmüket arra irányítani, mennyi jó is történik velük közben, mert a háború sok mindent összetör, de leginkább a világba, az emberekbe vetett bizalmat. De talán itt újra megtapasztalhatják, hogy a jó nem vész el, rengetegen fordultak már feléjük és próbáltak segíteni. Az étel, amit kapnak, egy indiai étterem, a Maharaja adománya, a ruhák, a táborok költségét elsősorban a kőrösis szülők és együttérző emberek fedezik.
