Rekkenő hőség, a csobánkai Plandics tér fölött remeg a levegő, de az itt lakó gyerekeket ez kevéssé zavarja. Előbb három copfos kislány érkezik, hajukban szalaggal, Melitta, Panni és a szőke Lili, majd kiront a házak közül három fiú, egyikük focilabdával dekázgat, nagy vagány. És valószínűleg most állt fel az ebédtől az a négy kamasz lány is, akik egymást ugratva szállnak be Bacsa Judit, a tanoda munkatársa mellé az autóba.
– Judó, ma mit fogunk játszani?
– Amit akartok! Mi lenne, ha kihoznánk a társasjátékokat?
„Parni Rakli, tűnj el végleg!”
A tanoda a polgármesteri hivatal tőszomszédságában áll. Negyvenkilenc négyzetméter, az udvar azonban tágas, ide vesszük be magunkat délutánra. Az árnyas fák alatt asztalok, az egyiken cédula hirdeti: Csoda-koktél-műhely. A négy kamasz lány azonnal elfoglalja, és használatba veszi az előkészített rajzeszközöket. A legidősebb, Lara határozott mozdulatokkal felvázol egy nőalakot. Fehér köpenybe burkolózik, oldalán kulcscsomó, arcát zilált fekete lobonc takarja el…
– A Parni Rakli! – hüledezik a másik három.
– Az ki? – nézek rájuk kérdőn.
– Egy fehér ruhás szellem a kárpáti cigányok – mert Csobánkán azok laknak – mondáiban. Egy lány, aki szerelmes lesz, de a férje bezárja, és mivel nem találja a kulcsot, meghal. Szellemként tér vissza, bosszúból elrabolja a szüzeket.
– Készítettünk egy filmet is erről! – kiáltja Bea. – Lara volt a rendező-vágó, ő mondta mindig, hogy csapó, mi, többiek meg a színészek.
Lara beszalad az okostelefonjáért, mert a videót nekem is feltétlenül látnom kell, mondja. A kisfilm egészen profi, alatta félelmetes zene. A tanodás csapat, önkéntesek és diákok másznak felfelé az Oszoly-sziklára, és az erdőben araszolva időnként papírból kivágott kulcsra lépnek. Aki felveszi, azt azonnal elrabolja a szellem, és egy barlangba zárja. Csakhogy a többiek nem hagyják, és a csúcsra érve a kulcsokat maguk elé tartva hangosan ezt kiáltják: „Parni Rakli, tűnj el végleg!” És megtörik az átok.
– Mert eredetileg nem gonosz ám a szellem. Nézz csak rá! – mutat Lara a mellettünk álló ártatlan gyógypedagógusra, Judó nénire.
Dőlnek a nevetéstől, Judit pedig jóindulatúan végigsimít rajtuk a tekintetével. Szegedről került ide néhány éve, az ottani korai fejlesztő központot ő hozta létre a munkatársaival. Sokáig szinte kizárólag középosztálybeli szülők gyerekeivel találkozott, Csobánkára költözve nyílt lehetősége arra, hogy hátrányos helyzetű családok gyerekein is segítsen. Régi vágya volt ez, hiszen ezek a szülők nem jutnak hozzá a korai fejlesztéshez, holott a gyerekeiknek sokszor óriási szükségük lenne rá. Judit éppen az óvodavezetőtől jön, megbeszélték, hogy szeptembertől ott is besegítenek az egyesület színeiben. Minél előbb észreveszik a lemaradásokat, annál nagyobb az esély arra, hogy a munkájuk eredményes lesz – hangsúlyozza, majd kikacsint a lányokra:
– Ritka ám az olyan kitűnő teljesítményű diák, mint a „rendezőasszony”!
„Mi is lehetünk orvosok?!”
Szilvi, Lara édesanyja a szomszéd asztalnál kártyázik Samuval és Lilivel, és erre felkapja a fejét: – Amint látja, a nagylányom tehetséges, mint a nap, ő mondta a nyolcadikosok búcsúbeszédét az iskolain évzárón, és felvették a szentendrei gimnáziumba. Büszke vagyok rá – fordul felém. – A húga, Bea, az a szép lány mellette, azonban nem szeret tanulni, hiába győzködöm, de szakmája azért neki is lesz. Sebaj, én is már tizenkilenc évesen szültem, de legalább most, hogy a gyerekek már nagyok, könnyebben vagyok. A nagyfiam ötödikes, ő is ügyes. Már csak azt szeretném meglátni, mi lakik ebben a cserebogárban itt, az ölemben – mutat az ötéves Jancsira, akinek nyomban fülig szalad a szája. – Az ő kedvéért vettem részt a Csodaműhely Meséd programjában is – folytatja. – Megkértek, hogy szervezzem be a kisgyerekes édesanyákat a Plandics téren, és a második csoportban már én is részt vettem. Felolvasni tanultunk, de nem ám úgy, mint az iskolában, hanem hogy a gyerekek is élvezzék! Volt mellette kézműves-foglalkozás is, a végén meg kaptunk mesekönyveket, hogy legyen otthon a gyerekeinknek kiskönyvtáruk. Ma már az egyesületnél dolgozom irodavezetőként, előbb megfőzöm az ebédet, azután jövök a tanodába. Most, nyáron pótvizsgára készítünk fel, fejlesztő foglalkozások vannak, és lesznek táborok is.
– Igyekeztünk forrást teremteni arra, hogy a helyiek közül is tudjunk foglalkoztatni néhány asszonyt – fűzi hozzá kártyapartnere, Bakó Boglárka, a tanoda szakmai vezetője. Kiszáll a kedvemért az UNO-partiból, de előtte még igazságosan elosztja a kezében tartott lapokat a gyerekek között. – Szilvi is így került hozzánk – folytatja. – Elképesztően kíváncsi, folyton tanul, fejlődik. Többek között ő hozza be a helyi igényeket. Rájöttünk, hogy a tanodai korrepetálás és fejlesztés korántsem elég ahhoz, hogy a gyerekeket felzárkóztassa. Ahhoz korábban kell elkezdeni foglalkozni velük, ezt szolgálta például az édesanyák részére indított programunk. Szerveztünk egy csajcsoportot is, amelyben a fiatal lányok művészeti terápiás foglalkozásokon vehetnek részt, és még sorolhatnám. A munkánk lassan gyümölcsözni kezd. Tíz évvel ezelőtt csak alsós diákjaink voltak, ma pedig már középiskolások is akadnak szép számmal, sőt egy főiskolással is büszkélkedhetünk. Emlékszem az egyik tanodás kamasz lányra, aki, amikor beszélgetést kezdeményeztünk a diákjaink és a Jezsuita Roma Szakkollégium hallgatói között, és elhívtunk rá egy roma származású orvost is, a végén tágra kerekedett szemmel kérdezte: „Mi is lehetünk orvosok?!” És láss csodát, mára elvégzett egy szakközépiskolát turisztika szakon, és az az álma, hogy szállodát nyisson. Így szakadnak át a kölcsönös sztereotípiákból épített gátak. Mert előítéletek sajnos mindkét oldalon vannak.
„Az mégse lehet, hogy anyámnak megvan a nyolc osztálya…”
Míg én memoryzok a három kis copfossal, Boglárka beavat a többi programjukba is. Ahogy haladt előre az idő, meséli, egyre erősödött a meggyőződésük, hogy az igazi áttöréshez a hátrányos helyzetű csobánkai családokat, sőt az egész közösséget megcélzó segítségre lenne szükség. Hiszen a gyerekek rokonai között is akadnak, akik nem fejezték be a nyolcadik osztályt. Márpedig enélkül manapság lehetetlen munkához jutni. Belevágtak egy felnőttképzési programba, amelynek keretein belül a jelentkezők befejezhették az iskolát, vagy szakmát szerezhettek egy OKJ-s képzés keretében. És az első képzést huszonötből huszonöten el is végezték. Óriási dolog! Persze ehhez az kellett, hogy bennük is megérjen a tanulásra való igény, és ezt jelezzék is, azaz megerősödjön az érdekképviseletük.
Boglárkának eszébe jut, hogy volt egy nagymamakorú tanítványuk, aki rengeteget dolgozott, a gyerekei mellett az unokája gondját is a nyakába vette, és csak esténként, a telefonja fényénél tudott tanulni. De eltökélt volt, és így is befejezte az általános iskolát. Bezzeg a nagyfiának nem sikerült. Kétszer is elkezdte a felnőttképzést, míg végül harmadik nekifutásra szerezte meg a nyolcadikos bizonyítványt. Bevallotta, hogy az édesanyja példája motiválta: „Az mégse lehet, hogy anyámnak megvan a nyolc osztálya, nekem meg nincs!” Így húzzák egymást magukkal a nemzedékek.
Míg a felnőttek képezték magukat, az egyesület munkatársai felkutatták számukra a szóba jöhető munkahelyeket, és megfutották helyettük az első köröket, nehogy bezáródjanak előttük a kapuk. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy idén elnyerték a Legjobb helyi kezdeményezés Civil Díját. Komplex esélyteremtési programjuk célja a kezdetektől az volt, hogy a roma és hátrányos helyzetű családokat érintő nehézségeken velük együtt, az ő aktív részvételükkel dolgozzanak.
