Milyen volt 1992-ben Franciaországban letelepedni?

Fantasztikusnak tűnt, egy igazi világvárosba csöppentem, ahol minden csillog. Lenyűgöztek az utcák, a boltok, az a forgatag! Érkezésem másnapján úgy éreztem, enyém a világ, és meg kell ismernem az egész várost. A Bastille-tól nem messze laktunk, ott felszálltam a 67-es buszra, és bebuszoztam Párizst. A legszebb részeken mentünk keresztül, egészen az Eiffel-toronyig. Óriási élmény volt, azóta is ajánlom mindenkinek, mert felesleges városnéző buszra költeni, amikor ez a járat másfél óra alatt alig több mint egy euróért ugyanazt tudja. Napokig ebből a kirándulásomból töltekeztem, és kicsit már jobban átláttam a fővárost.

Előtte milyen kép élt benned a franciákról?

Nem volt konkrét elképzelésem, annyit tudtam, hogy szeretem a sanzonokat, a filmjeiket, és hogy mindenki annyira elegáns. A franciáknak viszont látatlanban is megvolt a véleményük a magyarokról, akadt néhány kellemetlen élményem. Nagyon keveset tudtak akkor rólunk, az egész kelet-európai térséget keverték. Azt gondolták, magyar lány csak azért megy Nyugat-Európába, mert férjet akar fogni. Ma már jobban ismerik Magyarországot, sokan járnak ide nyaralni, értékelik a szép városokat, a finom ételeket és a gyönyörű nőket. A férfiak külön örülnek, hogy a magyar lányok nyáron milyen sokat megmutatnak a testükből.

Mi a helyzet azzal a képpel, ami a mi fejünkben él róluk, hogy mindenki elegáns, jól öltözött, vékony?

Ez pontosan így van. És milyen érdekes, hogy a francia a világ egyik legjobb konyhája, egészen kivételes az éttermek és a cukrászdák színvonala, fontos számukra az étkezés, mégis kifejezetten vékonyak maradnak. A francia nők sokat költenek magukra, ők nemcsak elolvassák, amit a magazinokban írnak, hanem meg is fogadják: kipróbálnak mindenféle kezelést, szérumot, a legújabb mozgásformákat. Az étkezésük is nagyon más; ritkán fogyasztanak húst, krumplit és rizst, viszont sokkal-sokkal több zöldség kerül a tányérjukra. Ez nem azt jelenti, hogy mindent megtagadnak maguktól, mert nézem a teraszokon ebédelő fiatal nőket, akik a könnyű ebédjük után szívbaj nélkül megesznek egy nagy süteményt is, én meg irigykedem, mert ha én ezt csinálnám, már nem férnék be az ajtón. Azt hiszem, a titok valahol az egyensúlyban rejlik.

És honnan az a magabiztosság, amivel a ruháikat válogatják?

Itt mindenki rengeteget foglalkozik magával, a megjelenésével. Akkor is, ha van három gyereke. Teljesen természetes, hogy reggel anyuka felöltözteti a kicsiket, és utána apuka viszi el őket óvodába, iskolába, így anyukának van ideje szépen felöltözni, sminkelni. Nagyon inspiráló látni, mennyire igényesek. Ma már én sem mennék ki az utcára rúzs nélkül, ezt biztos, hogy itt tanultam, ahogy azt is, hogy bátrabban öltözködjek. Nem akarják a nők nagykabát vagy bő ruha alá rejteni az elrejtenivalót, hanem felvállalják magukat. Ehhez az is hozzájárul, hogy elképesztő a választék. Ha végigsétálsz Párizson, mindenhol ruhaboltokat látsz, az összes pénztárcához lehet találni csinos, minőségi darabokat. De az igényesség a férfiakra is jellemző, törődnek magukkal, fontos nekik, hogy néznek ki, ki nem mennének az utcára tréningnadrágban. Anyósomat és apósomat az elmúlt harminc évben egyszer sem láttam otthoni ruhában.

Említetted a dolgozó anyákat. Ezek szerint Franciaországban a munka jól megfér a magánélettel.

Nagyon sok nőnek van teljes állása három-négy gyerek mellett is, itt nincs évekig tartó gyes, a többség pár hónap után visszatér a munkába. Ez elősegíti azt, hogy a nők dinamikusak és nem hagyják el magukat, pedig tudjuk, hogy rettentően fárasztó a munkahelyen és otthon is egyszerre helytállni. De a társadalom megteremti ehhez a feltételeket.

Hogyan lehet megoldani azt, hogy egy féléves gyerek mellől elmenjenek dolgozni?

Rengeteg a bébiszitter és a magánóvoda, bölcsőde. Franciaországban sok gyerek születik, ebben valószínűleg szerepet játszik a családtámogatási rendszer is, például az adóból levonható, ha bébiszittert alkalmaz valaki.

Mit gondolsz az oktatásról?

Sok a csoportmunka, gyakran kell prezentálni, és a legjobb benne, hogy a gyerekeket önálló gondolkodásra szoktatják, fontos, hogy a diák el tudjon mélyülni egy-egy témában, képes legyen mérlegelni. Viszont kevésbé figyelnek az egyéni különbségekre, nincs idő arra, hogy a lemaradókat felzárkóztassák.

És milyennek látod a franciákat egymás között?

Őrzik a gyerekkori barátságokat, odafigyelnek egymásra. A baráti kapcsolatoknak kiemelt szerep jut a hétköznapokban is. Sokkal intenzívebb a közös étkezés hagyománya, mint Magyarországon. Amikor megjelenik a beaujolais, akkor a párizsiak nyolcvan százaléka vagy valamelyik bárban ül, vagy egymásnál, és együtt kóstolgatják az új vörösbort. Ugyanez történik januárban, amikor a királyok lepényének van szezonja, de a többi hónapra is mindig jut valami.

Mesélj a munkádról!

Tizenöt évig kerámia-formatervezőként kerestem a kenyerem, 2007 óta dolgozom újságíróként. Több magyar magazinnak írtam, szerkesztettem, egy részüknek a mai napig adok le cikkeket külsősként. Teljesen véletlenül csöppentem bele egy gasztronómiai projektbe, amelynek eredményeként egy barátnőmmel létrehoztuk Desszert Egyetem nevű vállalkozásunkat, és cukrászmesterkurzusokat szervezünk Budapesten.

Hogyan lehet a gasztronómiába véletlenül belecsöppenni?

Imádok főzni, állítólag jól is tudok, de a sütés soha nem érdekelt igazán. Készítettem egy interjút Cédric Grolet sztárcukrásszal, ő az, akinek a Rubik-kocka-sütemény az egyik ikonikus alkotása. Mesélt arról, hogy szokott mesterkurzusokat tartani, és akkor belém hasított, hogy ezt a fantasztikus cukrászt el kell hozni Budapestre. Innen indult az ötlet. Laufer Judit barátnőmmel sikerült valóra váltanunk az álmot, és azóta is jönnek hozzánk a világ legünnepeltebb cukrászai. Azért, hogy elsajátítsam a cukrászszaknyelvet és a technológiát, beiratkoztam a Ferrandi iskolába egy tanfolyamra – ez az egyik legnevesebb gasztronómiai intézmény –, majd egy egyéves online felnőttképzést is elvégeztem. Ez a cukrászat dolog szerintem visszavezethető a kerámiára, közös bennük a kreativitás, a formavilág. Azt gondolom, egy-egy desszert igazi művészeti alkotás, és a cukrászat az elmúlt évtizedben fejlődött ilyen szintre.

Ne feledkezzünk el a Párizst bemutató oldaladról se!

Mielőtt visszajöttünk Franciaországba, felvételiztem a Sorbonne-ra, kommunikációs mesterszakra. Addigra úgy éreztem, szükség van egy kis megújulásra, hogy más szemmel nézzek azokra a témákra, amiket már sokszor megírtam, szerettem volna fejlődni. Tizenöten voltunk, hárman újrakezdő tanulók, a többiek mind tehetséges fiatalok. Mi, „öregek” a füzetünkbe jegyzeteltünk, ők meg a laptopjukba, válaszoltak az sms-ekre, és közben tudtak figyelni is, ha valami nem volt világos, azonnal kérdeztek. Olyan jó volt újra rácsodálkozni a körülöttünk zajló történésekre! Akkor hoztam létre a Paris Now oldalt, ahol a francia hétköznapi életről mesélek. Ez az oldal a valósághoz kötött, ösztönzött, hogy még jobban megismerjem Párizst, mindig mozgásban legyek, kutassam az új programokat. A célom az, hogy ne csak a kötelező múzeumokat, látnivalókat nézze meg az, aki idejön, hanem keresse fel azt az izgalmas kertet, amiről nem írnak az útikönyvek, vagy tudja, hogy a Galeries Lafayette hányadik emeletén kell kimenni a teraszra, hogy az egyedülálló panorámában gyönyörködhessen.

Gondolkodtok abban, hogy egyszer még hazaköltöztök?

Nincs konkrét tervünk, bármi megtörténhet. A fiunk már nem velünk lakik, ez már egy egészen más családi életet jelent, mint korábban. Nekünk az egyik fő kérdés, amin sokat töprengünk, hogy hogyan maradjunk minél tovább nagyon aktívak. Úgy látjuk, a nyugdíjba vonulás nem jó műfaj. Muszáj aktívnak maradni, és ebben rengeteget segít, ha nem húzzuk meg a határainkat. Hinni kell a lehetőségek végtelenségében, és nekünk csak élnünk kell velük.

Fotó: Szmola Adrienn