Táborokat szerte Magyarországon létesítettek, a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség kezdeményezésére, a Kisalföldtől a Balaton-felvidéken át a Nyírségig. Először 1958-ban fogtak ásót a tizennégy-huszonnégy éves, használt katonai ruhába bujtatott fiúk, amikor a Hanság mocsaras vidékén megkezdődött a lecsapolási munka. Soványak voltak, lötyögött rajtuk a ruha, de kemény kubikosmunkát végeztek olyan területeken, ahol a gépek elsüllyedtek volna. Sokan közülük akkor láttak először csákányt, fel is törte a kezüket, míg meg nem kérgesedett. Tizennégy év alatt 128 kilométer csatornát ástak ki, sok ezer köbméter földet forgattak meg, ami nem csekélység, s aminek eredményeként egyre több területet lehetett megművelni. Nagyon egyszerű körülmények közt laktak, többnyire katonai sátrakban, sokszor villany és folyóvíz nélkül. A hőskorszak táborozói mesélték, hogy a legrosszabbul dolgozó brigádnak kellett száraz rőzsét gyűjtenie az esti tábortűzhöz, ami ugye a mocsaras területen nem lehetett könnyű feladat. A táborparancsnok a legpiszkosabb sátor lakóira bízta az árnyékszékek rendben tartását, és büntetésnek számított a kapufa helyének kiásása is. Mert a foci szorosan hozzátartozott a hőskorszak táboraihoz.
Szőlőkötözés, árvíz utáni helyreállítás
1969 nyarán a Trefort utcai Ságvári Endre gyakorló gimnázium másodikos lányai is építőtáborba indultak. A Bácsalmás közelében lévő Mátételkére vonatoztunk, bevallom, a munkára már egyáltalán nem emlékszem, osztálytársaim szerint szőlőt kötözni mentünk. A tábor betonkocka épülete rémlik csupán, és egy este, amikor Juli felsikoltott – Ott egy pók! –, miközben egyik ágyról a másikra ugrált, mint egy szöcske, mi meg halálra nevettük magunkat. Még valami maradt meg, egy megsárgult levél, amolyan szerelmes-féle, amit én kaptam, a következő címzéssel: Braun Éva Önkéntes (ifj) KISZ leánytábor. Hogy ki volt Braun Éva? Fogalmunk sem volt róla.
A lánytáborokban egyébként nagy gondot okozott, hogy a délutáni-esti tánchoz-bulihoz hiányoztak a fiúk. Sorkatonák szívesen jöttek volna, de mi, gimnazisták nem lelkesedtünk az ötletért. Egy kapuvári lány egyenesen úgy vélekedett: a katonák udvarlását nem szabad elfogadni, mert a szándékuk nem komoly… Ez elég viccesen hangzott, nem hiszem, hogy bármelyikünk férjhez menésen gondolkodott volna tizenöt-tizenhat évesen.
Az 1970-es nagy árvizek idején sok építőtáboros segített a mentésben, építésben. „A tévében láttam az árvizet, de képen egészen más – mesélte egy középiskolás fiú az Élet és Irodalom riporterének. – Délelőtt az oktatóink átvittek Komlódtótfalura. Ahogy másfél hónapja összerogytak a házak, a legtöbbje úgy van máma is. Sátrakban meg faházakban laknak az emberek. Amikor megláttak bennünket, többen kijöttek az útra. Katonának néztek a zubbonyunk miatt. Egy néni ránk is kiáltott, hogy miért mentettük ki, úgyse ér semmit az élete. Még nem építkeznek, mert Komlódtótfalun nem adnak építési engedélyt. De ha adnak is, tessék mondani, az a néni miből fizessen? A mester elvtárs megkérdezte tőle, hogy mennyi nyugdíjat kap. 320 forintot. Énszerintem a házát az államnak kellene felépíteni.” Jó lelkű, érzékeny fiú lehetett az egykori táborozó.
Mao-bibliát nem kaptam
1972 nyarán fölvettek a Kertészeti Egyetemre. Megkerestek a KISZ-esek, volna-e kedvem részt venni egy nemzetközi építőtáborban, ahova rajtunk kívül franciák, dánok, belgák (nyugat)németek, finnek, hollandok is érkeznek. Izgalmasan hangzott, persze hogy igent mondtam. Előtte egy fontos elvtárssal kellett beszélgetnem, aki felvilágosított, mit kell tennem, ha ezek a nyugati fiatalok, ne adj isten, egy Mao-bibliával akarnak megajándékozni. Az abban az évben elkészült modern központi épület, és a már majdnem kész kollégium és menza építkezésén kellett dolgoznunk a Ménesi úton. Nagy kárt nem tettünk semmiben, mi, lányok főként takarítottunk, festéket vakartunk, ablakot pucoltunk, padlót mostunk.
Délután kezdődött a buli, és minden nap késő éjszakáig tartott, tábortűzzel, sörözéssel, gitározással, zenével, tánccal. Barátságok, röpke szerelmek is szövődtek, izgalmas volt, hogy a vasfüggönyön túli fiatalokkal találkozhattunk, beszélgethettünk. A félig kész koleszban laktunk, emeletes ágyakban aludtunk, én néhány francia és belga lánnyal. A munka végeztével, jutalomként, pár napos balatonföldvári nyaralás következett. Egy hosszú hajú, szőke, dán fiúval, Steen Jörgensennel sétáltunk a parton, szitáló esőben – egy bátortalan csók, más nem történt. Szép emlék maradt. És még valami. Nem sokkal a tábor után fölhívott a gimnáziumi osztályfőnököm, s nyugtalanul kérdezte: „Bea, mi történt? Tettél valami tilosat? A Belügyminisztériumból megkerestek, és utánad érdeklődtek, megbízható vagy-e, nem vagy-e a rendszer ellensége.” Magyarul, lekádereztek a tábor előtt, de átmentem a szűrőn. És a végén még Mao-bibliát sem kaptam.
